sebtolvaj

Anatómiailag rendellenesnek kell lennem. Nincs egyéb teóriám az ilyesmikre hogy A karnyújtásnyi kifejezetten nagy távolságot jelent. A hátam közepére is csak úgy kívánhatok valakit, hogy folyton a szemébe kell néznem. Szemtelenségemhez túl sok a látóideg és a botfülem botját bottal ütöm. Szó nem a torkomon akad, ááá nem, megy, húzódik le a gyomorszájba. Nem leszek meglepve, ha aranyeremről kiderül, hogy alpakka. Foghegyről ritkán beszélek már, elkoptak az idők során, lassan jöhetnek a "pépes dolgok". A tejbegríz és a spenót. Két, messzi idegen. A távolságot is csak úgy kapom meg, hogy üveggolyót adok érte, történetet beszámítanak. Ott, igen.Megyek a fagyban, meztelen vagyok, kezdve onnan, hogy történetem van, és eltekintek attól, hogy számomra is unalmas. Nekem a nyál, csak ünnep- és vasárnapokon fut össze a számban, és akkor csak, ha hagyom. Fogyatékosságaimat kiterjesztem a környezetemre, a macskaszem, már régen nem a bicajra való optika tuning, hanem tekintet. Amit egyre kevésbé értek. Volt bennem ilyenfaja várakozás, hogy mint a gyümölcs, úgy én is a korral egyre zamatosabb, lédúsabb leszek, hogy ha nem is értem pontosan a központi égitest működését, de annak áldásait integrálni tudom magamban. Szóval, arra apelláltam, hogy idővel, majd akarni akarok, és tudni tudok. A szeretek szeretnit is ideöltöm, mert a nyelvemet azt szinte soha. Ha nem szól egy szám akkor fáj legjobban a fejem. Görcsbe is csak megkülömböztetett esetekben rándul a gyomrom, ez elég nagy esemény. A nagy Gyomor szám. Trapéz, spotlámpa, flitter, dobpergés. Nem dobhártya, dobpergés. Ami az egyik fülemen be, a másikon ki? És háttal kezdem a mondatokat. Mondhatnám azt is, tolatva, de nem látom a síneket.