Sok időmbe telik és türelmetlen is vagyok. És mondjuk, fele olyan lassan haladok. Voltaképpen más baj nincs, csakhogy baj van. Mondom kézzel, lábbal, késsel, villával. Szavakba öntöm, aztán csak utána a kanálisba, az egész hóbelebancot. Engem ne akarjon meggyőzni senki, hogy van meggyőződés, és arról se hogy nincs. Úgyis letagadom mindekettőt. Észreveszem, hogy vagyok, ma csak úgy hirtelen a városomban, abban a városban ahol mindjárt két óriás is hanyatt fekve cigarettázik, és fújja az égre a szmogot. Nézem a házakat, az utcákon már réges rég kiaigazodik a lábam, körbe sem kell néznem. Engem ne akrjopn senki, hozzászoktatni a gondolathoz, hogy nincs megszokás. Hazudtam eleddig. De azt akarom, igenis, hogy folyton folyvást győzködjenek, hogy én ellenkezhessek, vagy belenyugodjak. Hogy törődjek, és hogy legyen törődés. Ez világos, mint a vértanúk. (na őket sem emésztem meg) Elgondolom, hogy ahol most vagyok, ott a jelenlét mit idéz alő, és azt is ahol nem vagyok, ott a hiányomnak van e mibenléte. Hogy kivételezett helyzetben volnék, hogy tényleg kint vagyok a vízből, hogy ezt most megúsztam. Érdemeim ellenére szólt, hogy csak amolyan perszonálözönvíz volna, és amit el lehet, azt el kell felejteni, amit meg nem lehet, azt meg kell szokni. A tavalyi tócsákat, például megsokni lehet csak, elfelejteni soha. Aztán mire is megyek vele. A tócsákból , hogyan lesz tapasztalat, ismeret, erkölcsi alap. Nem..., a pocsolyák, azok a verebeké, legyeknek semmi dolga vele, ...igazán,...semmi. Valóban a legyeknek a smmivelk van dolguk, de akkor már ha így esett, akkor azzl szakadatlan. Lassú a billentyűzetem, egy gyorsabbat kellene venni. Fogyatékosság. Maradékony vagyok, fajra, nemre, vallási felekezetre való tekintet nélkül. Az ízekben hordok néhány mozdulatot, kimondott szót, (ki nem mondottakat is), ingujjat, gallért, cipőt, kezet, hajtincseket. Megint másokat is ízekben hordok, van átfedés is, hiszen jó nagy a kavarodás, ízekben, szájízekben, és most kell abbahagyni, amikor mozdulnának az izmok. Persze magyarázkodás. Persze minden az. Persze semmi sem az. Persze a semmi úgy ahogy van nncsen is. Kitaláltuk. Talán, lehet hogy igaz, elfedni. Igen elfedni, de mit is. Valamit ami, megint mást elfed, és így tovább. Levetkőztetni a viágot, teljesen meztelenre, de nem jönni izgalomba tőle, vagy lázba, vagy nem tudom mibe. Önkéjuralmi jelképeinket, központilag vetiltani, üldözni, és persze megint csak üdvözülni. Üdvözülésem küldöm a Balatonról, vagy máshonnan, vagy sehonnan, vagy nem is én küldöm. Feszegetem a határaim, de nincs is útlevelem. Egy dezertőr vagyok, nem lövök magamra. Lövésem sincsen.
Tel van hibával, nem javítom ki, ő se javít ki engem. Jut is maradi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése