Hogy a fák ezer gyökérrel kapaszkodnak a földbe, az tiszta sor. Hogy nincs mese, a tápanyagra szükség van, és nagy fának sok tápanyagra van szüksége, ergo sok gyökérre, úgy meg nem lehet szaladni nagyon. Egyáltalán sem lehet szaladni. Mondjuk olyan fajtán vagyok én egy rohadt strici, amikor a vonaton ülök, hogy a fákat futtatom, és mitagadás tetszik az nekem, ahogy annak a félszív alakú fejtámlakészségnek neki vetem a fejem és a vasak kattogása között bámulok k a fejemből, aztán meg az ablakon. Most akár az a benyomás is születhet rólam, hogy én szeretek utazni, pedig hát nem, kitérdesedett itthoni nadrágom , (nincs olyan, hogy otthoni), tanuskodhatna erről, meg az agyonült székek, a horpadás az ágy közepén. Ez idő szerint migrén gyötör, úgy 3 napja az univerzum minden férge itt matat a fejemben, rágicsál, nyammog.
Mivel a rovarokra, egészen spontánul, vadászati tilalmat rendeltem el, nem sokat tehetek, várom, hát ha megeszik egymást. Várom nappal, és méginkább várom éjjel. Gyakorlatilag mindig várom. A nap meg most betűz az ablakon, tollba mond, billengyűzetre vet, diktál. A nap. Bágyatag, erőtlennek tetsző fénye van, az utcán nők mennek, talán ma van az utolsó nap, és fél évre, kabát mögé zárva várja a tavaszt, a hon összes keble, feneke. A tél idején, az álhatatosak a könyvtárakból kikölcsönzik a Magyar Idom összes megjelent számát, hintaszében ülnek, füstöt fújnak, tököt sütnek. Aztán megvárják az évszakunk. remélik, hogy meg van valahol, és remélik azt is, hogy örökre elveszett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése