sebtolvaj

Igazán nem érdekel már, hogy hányadán állok és, hogy van e gyakorlati hasznom, vagy gyakorlati károm. Valahogy nem érdekel, volt, hogy nagyon is érdekelt, és megelehet, lesz olyan, hogy nagyon is érdekelni fog. Csak megálltam egy kicsit szusszanni, na jó, éppen, hogy kiköpni a tüdőm. Éppen, hogy kiköpni ami hozzám tartozik. Szóval nem érdekel, ez a haszon dolog. Olyan vagyok mint egy gyarmat. Egy hadvezér meghódított, aztán itt felejtett, és most nő a muhar. És ha, már hasznosnak nem kell lennem, akkor minek is. Hogy a többi birodalmak belügyeibe azért mégis csak beleavatakozom, pusztán fizikailag. Teret töltök ki, légteret. Rám lehet bökni, egy térkép felett, hogy ott az a picike kis ország, közvetlen Alsó- Nirvánia mellett, no, hogy az volna éppen vizsgálódásunk terepe, sorolni az előnyöket a hátrányokat. Hogy az ércek, meg az erdők, és hogy rengeteg cukor. Hogy az az állam cukor betege, és nyilván olyan behemót lesz, mígnem elpusztítja önmagát. Cukorral. Embargókat vezetnek be, nemzetközi nyomást gyakorolnak rám. A cukorjogi irányelvekre hivatkoznak, diktatúrát számolnak fel. Ugyanilyen vehemenciával karavánok indulnak el, a tevéken temérdek sóval. Támadásba lendülnek. Nem tudom eljátszani hitelesen, hogy nincs kit legyőzni, hogy a birodalom szétesett, ne kepesszenek feleslegesen, csak a felesleges vér áldozat. Ám csak, így megy, hisszük, a győzelmért, minden győzelemért kamatostul kell megfizetni, és lesben állnak az uzsorások. Nem érdekel már, hogy olyan vagyok mint egy gyarmat, nem érdekel már, hogy a dejlődés szinuszgörbéje a bordáimba állt, nem érdekel, hogy van e valamilyen értelmeben hasznom. Nem szeretnék elpusztulni, mint általában a birodalmak. Elszeretnék múlni, amennyire lehet. Felül múlhatatlan vagyok. úgyis tudom.