sebtolvaj

Van nálad jobb. Van. Rosszabb is van, de ők nem játszanak ebben a játékban. Csak a jók. Ilyen játék. Csalódásdi. Forgunk körbe. A saját tengelyünk körül, lemásolva, buta kis égitesteket és egyszer, eljön az a pillanat, hogy muszáj kimondani, azt hogy: most. Viszketünk, ha nem mondhatjuk. Aztán véresre is vakarjuk magunk. Nem tanulunk, nem felejtünk. Megtesszük a szivességet, hogy elkopunk, jelentésünket, súlyunkat vesztjük, egyik napról a másikra. A gyomorszájban reked a múlt, de szép, olyan amilyen, lehetett volna. Fényév. Az időt is így számláljuk. Mondunk és írunk, harangozunk a lábunkkal, ha éppen olyanunk van, hogy nem éri a földet. Az egyik lábamra nem ismerünk rá, a másik ott, nincs dolgunk vele. Szétszakadunk. Azt mondjuk örökre, de tudjuk, hogy ez a tapasz és sejtük mi jól, hogy a tapasz alatt nem lakik már tapasztalat. Valami lakik, azt tudjuk, de vagy nem merjük megnézni (gyáva vagyok), vagy nem érdekel (gyáva vagyok). És úgy vagyok a bátrakkal, a mindig merészekkel, hogy iszom a szavaik, de nem nyelek. Várom, hogy múljanak el, tegyék meg azt a szivességet nekem, hogy megcsúnyulnak, megvénhednek, bizonyos testtájakon némi többlet súlyt halmozzanak fel, elejét venni a fanyalgásnak. Erre várni. Hülyeség. Tudom. Tudom. Tudom. Pedig ezt tudni nem szabad, vagy ha szabad is, akkor nem lehet. Torzítsd szemem a sok szépet, torzítsd, ha már nem lehet közünk.