sebtolvaj

Sebtolvaj sajtótájékoztató, ahol mindent be és ki ismer,
még azt is amit nem is mer 
(egyszóval: megvilágosodása támad, ront rá)

Beismerem igen, hogy a Genfi Egyezmény világos(!!!) állásfoglalása ellenére én nem szolgáltattam be fegyvereimet és mai napig birtokomban van, egy nagy hatótávolságú interkontinentális érzelmi töltet. E veszélyes genocidumot még a 70 évek elején találtam néhai nagyanyám padlásán, akiről még akkor nem sejtettem, hogy veszedelmes fegyvercsempész. Aztán, ha már így megindultam, bevallom, hogy nekem ezzel a töltettel terveim vannak, no ne gondolja senki azt, hogy én a véresszájú diktátor szerepet szánnám magamnak. Tudom, az atomcsapások kora lejárt, a minden hétre 5 tüzijáték váltotta fel. Hallom az idők szavát, noha nem akarom. Szóval tervezgetek, mint ahogy mindenki tervezget, szervezget, aztán Isten vérez. Végez. Én egy világszámra tartogatom ezt a fegyvert. Lesz nagy cirkuszi sátor és flitter, meg zenekar és hosszúcombú asszisztensem is lesz. Lesz neve, nem tudom, hogyan hívjam. Fontos szerepe lenne, ezért nem is tudom, hogyan hívni. A műsorszámban. Mert az én magámszámom, legelébb is úgy kezdődne, hogy a lámpák vakító fényénél, azonmód elájulnék, egyenest bele a karjaiba, és ő meg úgy tenne, mint akit váratlanul ért mindez, (persze nagyon is jól tudná, hogy én ájulni fogok), de elkapna. És borzasztó fontos lenne az időzítés, ez volna ennek az egésznek a lényege, hogy jókor volnánk jó helyen. Mondanám is neki, mert hát látnám én rajta, hogy ő is izgul,mondanám... hogy ne izgulj, én is izgulok. De ügyelj az időzítésre, az ütemet tartanunk kell. Az egész nem ér semmit, nem ér semmit az egész, ha szem marad szárazon. Persze ezt ő nagyon is érti. Minden mondatomat érti. Engem nem ért majd, de az meg a sminktől, úgysem látszik. És akkor már látnánk, hogy a nézőtéren senki sincsen, hogy Klára a hátsó sorból már réges rég otthon, és mikróban melegít pépest a gyereknek. És persze azt is látnánk, hogy Kriszta a férjjével sincs ott, és a dunaparton hógolyóznak, a kutyajuk meg beletúr a hóba, prüszköl, hanyatveti magát, kergül megfele. Nem tartana ez a kép sokáig, mert a másik Klára sem lenne ott, nem tudnánk mit csinálna egyáltalán, csak azt látnánk hogy nincsen ott. Aztán, a hosszúcombú asszisztens semébe néznék, és látnám, hogy azt mondja a szemeivel, bele a szemembe hogy sajnálja, ...hogy sajnálja nagyon, hogy nem így akarta, hogy tudta, hogy milyen fontos ez az egész nekem....
Hoppá, hoppá, én meg ezt mondanám neki, de úgy mondanám, mint a géppuskaropogás, hogy hoppá, hoppá, álljunk csak meg, hogy azt mondtad, hogy ugye jól hallottam, hogy azt a szót mondtad, te előbb bele a szemembe a szemeiddel, hogy fontos. És akkor mondaná a szemeivel (borzasztó szép szemeket tessék elképzelni), hogy: igen azt.
Elmosolyodnék, nem tudnék nem elmosolyodni ezen. És mondanám is neki, hogy igazad van, hogy ez az egész egyáltalában nem fontos. Senki se kiváncsi rá, hogy bolondok voltunk, vagyis, hogy én voltam bolond, és szólhatott volna a szemeivel korábban is, és mondhatta volna: bolond, vagy, ez az egész egyáltalán nem fontos. És megrántanám a vállam, és kérdezném, hogy akkor most ugye ennyi. Megyek vissza, iszkolódom a nagyanyám padlására a jól megtermett töltettel a hónom alatt. Időt egyeztetnénk előbb, aztán csak a kocsmát. Nem jönne el. És én sem mennék.