Mindegy az hogy van e út. Az is mindegy, hogy én megyek rajta, vagy ő alattam. De, hogy tartok e valahova és hogy van e tartás, az mondjuk érdekelne. Ezért nem szeretném a tükröt, meglehet. Olyan értelemben sem. Több mint egy hete tisztaság van, hogy melyik vagyok, hogy köszönő viszony., és hogy majdnem összerúgni egy port. Rezignáltam veszem tudomásul, hogy minden megy a maga útján, de hát mindegy az út. Miattam mehet, a világért sem okoznék kellemetlenséget, fennakadást, plussz még az olajos vasak. Nos, azok egyáltalán nem érdekelnek. Egyre azon gondlkodom, hogy milyen nélkülem. Mert azt már nagyon is tudom, hogy velem milyen huszonnégyperhuszonnégyileg is tudom. Majd hogy azt hittem, szét fog esni minden, darabokra. Körülöttem. Nem volt ez meglepő, az embert inkább hajlamosítja az ilyen gondolatokra, a még megmaradt vonzódása, tulajdon létéhez, és ha arra gondolok, hogy az ember és én ez esetben tökéletes átfedésben van egymással, akkor pedig egyáltalán nem lepődök meg. Szóval, hogy körülöttem hullna szét és nem pedig bennem. Játsz csak, játszd csak ezt (motyog). A cinizmus sajátja az is, hogy nincs meglepetés. Mert egyébként nem lehet. Ugye nincs más? Nincs...
Ha lenne majdan egy reggel és akkor onnan a sok régi képek kiszabadulnának, kihömpölyögnének, mint egy folyam. És a halászok pedig állnának a parton, a partomon, és akadna, jutna, az asztalra falat. És ülnénk, és terítenénk asztalt, az utcára ki néznénk, ahogy gőzölög az aszfalt. Lámpát gyújtanánk, és úgy tennénk, mint ha látnánk. Aztán mondanám azt is, hogy elég volt, ne játszuk ezt el, elég maradékony vagyok én ehhez. Nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy legyünk, ha nem is. Úristen, magamban beszélek. A szó nem éri a ház elejét. Ott tábla van, és rajta név. Vagyok, azt bizonyítja. Papírom van róla.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése