Különös hely ez, különös emberekkel. Kezdjük azzal, hogy megöli és megeszi ilyentájt azt akinek egész évben hallgatta elégedett röfögését, vakarta hátát, az orrát. (Kis áthallás megengedett). Aztán ha annyi csapadék esik amennyiből fedezhető az egy főre jutó szezonális hóemberadag, akkor azt meg minden szégyenérzet nélkül hóhelyzetnek hívja. És ilyenkor késik is minden, mint ha muszáj volna, a busz, a vonat, a postás, késik még a jövő is, imént mondták be a hangszórón (még nem azt hogy nem lesz, de én kivárom a végét). Aztán tízszámra veszik a papírdudákat a mésztelepi romák, a desodorokra hasonlító de illatanyagot garantáltan nem tartalmazó zajkeltőszerkezeteket, idétlen sapkájukban tolakodnak, lökdösődnek és furakodnak a nagymamák, az exbányászok meg jumbósapkában a bolt előtt illeagáls petárdavásárlásba kezdenek. Idétlen, üresfejű buffalo tinicsapat 270Ft-os pezsgőben utazik, de higítót is kéne venni (egytelen nevesíthető ábrándjuk, hogy van még célbavehető szürkeállomány) a normális meghülyül, a hülye meg állat lesz, én meg máris állatnak érzem magam. És az érzem, hogy eltévedtem, sehogy nem értem én azt, hogy kerültem a tápláléklánc ezen végére -  tessék mondani - kérdezném a biztonsági őrt, de nem figyel, mert a Magdi nevű pénztárossal gondolatsmárol éppen. De már lehet hogy az maga a termékkapcsolt coitus, sietnem kell, nem bírbám ki én azt amikor egy vonalkódleolvasó kéjes sikolyokkal elélvez.

Évadzáró post. ( be original version). Khm. Itt állok (ülök) már magamtól is meghattottan (ez szörnyű), az időbeliségbe nem is merek jóformán belegondolni, mert tényleg könnyekre fakadok és az fagyna az arcomra, nem is a mosoly. Ezért inkább csak berendezek egy teret. Őszinte leszek, telente, ilyenkor inkább csak nyársajnálás folyik. Sajnálom a nem is olyan rég még nagyahasú villamos távvezetékeket, azokat amik most úgy feszülnek mint a húr, de senkinek nincs ötlete, mit lehetene rajta előadni. Az ablakpárkányon hentergő hamut, a szelet, azt az észak-keletit, amely végül is elvitte onnan. De éppen így a kiesett fogtömést és utána azt az különös ízt, érzést, a steril és arcba világító hiányt és vele a félelmet is. Szánom a túrórudival kitömött zsebeimet, a dohányszemcséket a a kabátomban, amik már örökre ott maradnak. Azokat a dolgokat, melyek örökké együtt járnak és azokat, melyek soha sem sodródnak egymás mellé. A teleírt papírlapokat, és az üreseket is egy kicsinykét. Az elkezdett mondataim szánalmas befejezetlenségeit, az összes reszketeg feltételes módot. És azt hogy múlt és eljövendő egyeztetése nem csak nyelvtanilag okoz nehézségeket. Az elméletet, a gyakorlatot, aki nem lehetek, aki sose vagyok. A napok, a percek rétegződéseit, az ideges esemeseket, az egyenlegeim végességét, az ürességet, amivel eltelni tudok. "A nekem ez jár" utópisztikus gondolatát és belátni, hogy mégiscsak jó az, hogy nincs ilyen. Az összes idei elütésemet, a helytelen szórendeket, a megmagyarázhatatlanul előbukkanó nyelvi ficamokat, a logika bolondos bakugrásait. Az kedvemet, és érezni ahogy szottyan. A nyári, türelmetlenül gőzölgő aszfaltot, mellette a szántót és rajta az időtlen szénakazlakat. A ragyogó reggeleket, s a gondolatot, hogy nem jó ablakon akartak bejönni, ahogy nekiütköztek a fények és elhevertek, ahogy a körúton az a galambtetem. És megint a járdarepedéseket újra, melyeken keresztül elszivárog a belőlem való. A máshoz vezető utat, és benne az eltévedést. A megbánást és a dacot. Egy részeg estét, az egész estés, színes, szélesvásznú rohanást, a szememben a képeket, melyek éppen arra a ritmusra rohantak, azt hogy ezt rendszernek hittem, noha tudtam, hogy véletlen. A hajam depigmentálódását, a lábam elvékonyodását, a szemem fakulását. Nagyhasú jóérzéseinket, az enyém, tied, miénk mentén elhúzódó idealizmus porcicáit. A tudattá szelidített vanást, egyben a tőle való rettegést. A elkezdődést éppen csak úgy, mint a végetérést. A beláthatatlan kanyarokat, a világ legnagyobb hóátfúvását nyáron, aztán meg robbanós cukrot és a tibicsokit. Egy arcot, ahogy egy monitor világítja meg. Azt ahogy mások nem tudnak mások lenni, mint ahogy megint mások egyáltalán nincsenek is. A lepkéket is, meg a lepkéket mímelő nyűveket. Azt a pillanatot amikor a lehet-ből a valaha lesz, az idő vegetatív (repetatív) rándulásait. A hülye rontásaimat, hogy belőlem egy szót kicsikartak, és azt hogy hagytam, hogy végül ne is kicsikarni kelljen. Aztán a kövér macskát, a ragaszthatatlan szívet, ahogy a hév utazásomat elragadja, egy arcot tükröződni az ablaküvegen, ahogy mindezt Ady szemébe fésüli a megnyárutult télelő. Egy estet, egy nyárit, de mégis esett a hó, a parketta pusmogásait. A paplant, azt képzeletbelit, amivel mindezen dolgokat majd betakarom, szájat ami jóéjszakát kíván nekik, és a szemet ami ezt végig merte nézni és nem vakult bele.

Mikor azt éreznéd, hogy rendednek mindörökre vége, orrodra koppint az a valami és várja, hogy magad beleüsd, asztalodon kiborul a cukor, és kávét izzad egy csésze, a szíved meg régi hamutartó, csak a lelked az a mai, de inkább cigifüst.

Minden kifordított Ady szem előbb utóbb (pozitív) Süsüszemmé szelídül, mint szezonális, felemelt helyárú érzelempremier. Kapsz egy télnyi türelmet magadtól, jóérzéssel díszíted, langyosan tálalod. Hangsúlyaid változnak, és árnyalatok, súlypontok helyeződnek át. Minden azt berregi, hogy változás, változás. Észre sem veszed. A változás  az meg tudod, az lenne amire úgy vágysz, és a változás az is amitől úgyazzal a lendülettel bevagy szarva. Lifegsz. Hasonlítasz is valakire, aki megint valaki másra hasonlított, és így tovább, sose lesz vége. Sose leszel magad. Magad vagy.

Túlspirázom, hogy alul (is) olvasott vagyok.

Mitévő vagyok. Elvileg az foglalkoztat ami nem foglalkoztathat, ezért gyakran kérdezgetem azt, hogy: mi legyen - az agyam magához intézett kérdéseivel szemben, úgy érzem némi eltartással viseltetetik (legújabbkor). Mert én már nem nagyon akarok egy csomó dolgot tenni és nem tenni se. Nem akarok papírdudát fújni se, ki fogok lógni a sorból, pedig csak a sörből szeretnék kilógni. De, ha jobban meggondolom, most abból sem annyira. Tegnap isa bor. Ha nem érdekel semmi akkor közömbös vagyok. Ha lefele biggyed a szám, akkor érzékeny vagyok. Ha nem értem azt, hogy miért az a (nekem) sok, akkor értetlen vagyok. Ha megértem, de nem tudom hova tenni, akkor éretlen vagyok. Ha vagyok (egyáltalán), akkor önző is vagyok. Ha botránkoztat, hogy a világ csak birtokba vehető, gyarmattá tehető seggek összesége volna, tán aszexuális vagyok. HA meztelen vagyok, akkor testtelen vagyok. Ha nem vagyok kint, bent vagyok. Ha nem vagyok bent, akkor sehol se vagyok. Ha sírni lenne kedvem, akkor erőtlen vagyok. Ha ehhez nincs elegendő igeranyagom, akkor tanácstalan vagyok. Ha úgy érzem, hogy mindezt kezdem megérteni, akkor pedig kétségbeesetten buta vagyok.(amikor mindjárt jönnek a törökök, akkor nemzetietlen vagyok) Ha hülyeséget mondanak nekem, türelmetlen vagyok. Ha nem is szólítanak, akkor magányos vagyok. Amikor alszom, én akkor is álmos vagyok. Ha kinézek az ablakon, akkor elvágyódó vagyok. Ha van merszem bevallani magamnak, hogy gyáva vagyok, na azt sehogy nem tudom értelmezni. Ha gondolkodom, akkor teát hagyok a csésze alján, s tudni való, ott marad az alján az összes cukor. Szájíz marad.

Rólam általában rossz emlékek maradnak és keserű lesz a szájíz. Hajnalban mondtam ezt a vesémnek - hogy nyugodjon meg végre. Holnap már vége. Vége lesz teljesen. Majd másik lesz. Másik holnap, csak a befejezhetetlenségük lesz ugyanaz. Addik tolódj amíg a szívkoszorú ér.

Fogalmam sincs, hogy mitől van. Fogalmam sincs, hogy mitől nincs.

Egyszer majd szeretnék álmodni arról, hogy álmodni fogok. Fogalmam sincs miért van az, hogy idestova 10 éve nincsenek használható álmaim, estiekre gondolok, álvásosakra. Ezek a nappali pótlékok, amik vannak, a játszásaim, biztos ezt az egyensúlyt helyreállítandó sereglettek körém, bizonyára megsajnált az a részem amiről alig tudok valamit, s így próbál elszenderíteni. Aztán ki tudja, talán fordítva van, hogy amaz rész éppen ezt gondolja, nincsen neki álomalapanyagja. Hogy ki az előbbre való, azt titok fedi. Másrészt a szokásosnál is jobban tudok hinni az eleve lehetetlenben. Nem mindig, csak ezek emlékezetesek. Jobban kidomborodnak.
Többkomponensű gondolatzsoltár. Sehogy nem jön ez ide, csak előbukkant, álom helyett. Értelme sincs. Egy ember aki nem álmodik. Furcsa kimondani.

Először az jutott az eszembe (reggel), hogy félnótás, de valahogy erőtlennek éreztem e jelzőt ebben a relációban, mert került hozzá rögtön alany is. Állítani meg nem nagyon akartam tkp semmit. Végső soron, ha valamire mondom, akkor magamra mondom mindezt, mindegy az, hogy kinek az arcából kiolvasható a felismerés maga. Azt hiszem a felismerés is mindegy, részben az. Van itt ez az évadzáró hangulat, bújtatottan szivárogtatva, amiből nem tudom kivenni a részemet, lopás lenne, megbánni kellene, plussz még mindennapos lapos gyávaságaim is itt sertepertélnek. Egy hetet is soknak érzek, feldolgozhatatlan információhalom. (Szalonképes cukrokat eszek zsákszám, hát mi tagadás, néha azért beleharapok valami rohadtba is, engem be lehet csapni színes sztaniolpapírokkal, csak mondom). Mondom, itt van ez az évadzárás és ki lesz téve majd a tábla, hogy megtelt és én meg hebeghetek, hogy néznétek már meg jobban egy kicsit, hogy nem igaz ez teljesen. Alighanem csak azért jó mindez, mert majd lehet mondani hogy "tavaly" és túlélés mentén mindenkinek eszébe ötölhet, hogy kipipálhatja magát. Itt ülök ezen a rohadt idei székemen és közben meg máshol vagyok. Hova gondolok?
Félnótás, az volt az első szó, miről úgy véltem ápolná és betakarhatná a napot. A nótának van dallama, ritmusa és szövege. Ha valaki csak az egyiket tudja, az harmadnótás, a legjobb esetben is. Ha a felsoroltak közül azonban kettőt is birtokában tart, akkor kétharmadnótás. Csak azt akarom mondani, hogy olyan mint félnótás nem létezik. Hát megint egy olyan rendbe csúsztam bele, amely nem létezik. Akkor én most vagyok? Tehetném fel a kérdést, ha lennék.

Nagy szellemek ha találkoznak... Na hát akkor ők úgy tesznek mint a kutyák a téren, jobbról szimat, balról szimat, aztán a legeslegeslegnagyobb truváj jön a mélyszimat, szapora nyelvcsapásokkal. És van a beköszönő, na ő mind közül a legkülönösebb (ide tán a beteg szó jobban illenék), annak a szimata mindenkiénél, de tényleg... ,elmenni ettől ugyan nem megy el, mert kreált még magának jó rég egy mesét test dolgairól, s egyebek  - de egyébként meg igen, ha nagyon akar tud. Falkában nem kevesebb érdekli ezeket - nagy szellemeket, mint a költészet maga, vagymiafaszom. Egyéb semmi, a belőle jövő, egyébként meg szexnek lehet azt is nevezni, amikor valaki a saját jambusaitól(?) élvez el, én ismerek pédául egy ilyen nagyon freak nagyszellemet is. Elemzi magát bazmeg, hogy azt miként kell érteni, amit ő se tud. Magyarázza persze rendesen a bizonyítványát, pedig iskolája sincsen, tele van becsvággyal, de kizárólag lyukas órái vannak, abból is 24. Okosan tálal, csuda make-up-ot pakol arra az elenyészőre a kevéskére, és te meg gondolkodás nélkül beveszed, majd megszokod. Ha hülyén csinálod akkor még egy csomó másik embert is megbántasz, pedig csak megvetésed szivárog diffúzan bele a világba, de azért még van iránya, csak hát ez nem mentség. Mea korpa. Egykalap.

Ez az este annyiban különbözik minden más estéimtől, hogy ilyenkor jobban akarok máshol lenni mint ahol éppen vagyok, és hogy a máshol levés az ma hatványozottan lehetetlen, egyre sejtelmesebb ilyenkor a máshol. Hát nézünk is okos szemeinkel - mit is tehetnénk egyebet - egymásra csak, és nem tudjuk megérteni, hogyan maradhattunk ennyire egyedül. Sehogy sem fér a fejünkbe, de nincs más hely ahova tehetnénk.

Elmondom mi fog történni, feltéve ha akarod. (abban az esetben, ha nem szeretnéd, kattints rá arra az x-re a monitor jobb felső sarkában és hagyd itt ezt a szart) Ha még világos van, visszajösz később, ha kedved tartja, amikor már setétedik, (ha már este van maradj, akkor arra kérnélek maradj). Miniplayert indítasz (dead man's catch). Lehetőleg legyél egyedül. Oltsd el a lámpát. Menj az ablakhoz - de előtte győzödj meg róla, hogy nem akarsz kiugrani, az ugyanis ellenjavalt. Nézz ki. Ne beszélj, ne gondolkozz, hallgass, ha tudsz. Amit látni fogsz majd arról próbáld elhinni hogy az van, de tényleg, és vedd készpénznek, ha nem érzed  majd magad rosszul tőle. Ha szerencséd van, kiömölsz az üvegen át, mint valami szellem, ki a téli utcára. Ne ijedj meg, tanulság ezúttal sem lesz. Csak te leszel, mint ahogy mindig is te voltál. Arról fogod felismerni, hogy jól csináltad, ha azt érzed majd, hogy olyan lesz ez az egész, mint valami félszeg érintés, simogatás, aminek odamerted tartani az arcodat, és nem féltél hogy lezabálná rólad a szépet.

Ma különleges nap van. Az emberiség döntő hányada nem kis engedményeket kap ma, egérutat fog kapni, vagymit. Ha valami különös véletlen kegy okán te a döntő hányadba tartoznál, örömhírt hoztam neked, betlehemi csillagal most nem szolgálhatok, sorry, nincs raktáron, a mirhából pedig, ha lehet nem csinálnék gondot. Példának okáért: ma, ha úgy tartja kedved, vagy csak egyszerűen nem érdekel már semmi, hazudhatsz is. Ma meg lesz engedve neked, és bűnhődni sem kell majd érte. Ugye, mert a hétköznapi hazugsáiddal sok a macera,(ezért nem is hazugságoknak hívod, hanem hangulatod színeváltásainak) azt mindig pontos terv szerint meg kell bánni, legalább heti ciklusokban, nehogy kilógjon a lóláb, pláne te nem is olyan lovat szerettél volna, nem láblógatósat, hiszen te vágtára számítottál, kicsi bogár, egyem a szíved, hát mindneki ezt akarta, hogy vágtázz. Neki. Ma bárkiről elhiheted majd, hogy szereted, szeretted, vagy szeretni fogod. Ma azzal is áltathatod magad elégedetten, hogy elvben másra gondolsz, tudod, valaki olyasvalakire aki már nem te vagy, vagy valami olyanra ami rajtad kívül esik, de azért ez elsőorban neked essék jól, arra azért vigyázz, te emberfajzat. Balzsamozd be ezzel az érzettel a lelked, öröklétre ugyan ez se jó, de kibírsz vele - ha szerencséd van - egy évet. Ma azzal maszlaggal is megetetheted magad, a begli, a káposzta és hal mellett fel sem fog tűnni, hogy tudod, mi az amikor azt mondod, hogy szeretsz, tudod, arról beszélek, amit az imént említettem, a rajtad kívülire gondolok, hogy őt. Azzal most ne törődj, hogy ez nem teljesen, vagy egyáltalán nem igaz. Tudod mit, ez olyan kivételes nap, hogy azzal sem kell törődnöd, hogy mi az igazság. Ma az igazság se úgy van mint máskor, ha hordasz ilyesmit egyáltalán a belsőzsebedben munkanapokon. Ugye milyen nagy kegy is ez, nem beszéltem a levegőbe, fellélegezhetsz, nem kevesebbet állítok, mint hogy megint megfogsz menekülni, halasztási kérelmed kedvező elbírálást kapott, a sors kegyel, lélegezhetsz most egyet, szusszanj, pihenj meg. Sőt, jól figyelj, ma - még nem késő - egy csomó képeslapot vagy emailt engedhetsz az útjára, mindenféle standard jókívánalmakkal, vagy ha nem vagy rest akkor személyes jópofaságaidat is közé csúsztathatod és nem kell félned, azt a rajtad kívülit nem fogja érdekelni, nem fogja ő firtatni - dehogy is, hogy a te igazságaidból mennyi a való, nem fogja méricskélni a szavaidat, az a másik is épp oly szeretetéhes mint te vagy, jól fog esni neki hogy gondoltál rá, és ha úgy is van, hogy vajmi kevés sejtésed van arról, hogy leírt vagy kimondott szavaidat igazán érzed, érted, értékeled e, az sem számít,  de mondom -  akkor sincs nagy baj, ha mindez csak hazudás, mert ha a másik úgy tesz mintha erről semmit se tudna, akkor ő is hazudik, azt hazudja hogy hisz neked. Játszotok, látod még ezt is adja ez a nap a játék örömét. Ma minden különösebb szégyenérzet nélkül használhatsz olyan fordulatokat, hogy keblemre világ, ma egyetlen verbális és non megnyilvásulásodat sem kell megindokolnod, emiatt határtalanná terjesztheted abéli elképzelésedet magadról, miszerint te jó vagy, megvagy váltva, jó neked. Neked, nektek, a sokaknak, és most akár bólogatsz is hogy hát igen, ilyenek ezek, ilyen a világ. Eszedbe se jut hogy közéjük tartozol, ha nem is mindig, de időnként bele-belecsúszol abba. A masszába. És lehet, hogy igazad van. lehet hogy nem tartozol közéjük, kétségeidet felporszívózhatod majd a tűlevelekkel együtt, ha műfenyőd van, akkor megszívtad. Mondom, lehet hogy igazad van, bár ma, mint mondtam az igazság is csámpás, szerintem bandzsít is, de ezt aztán mindet neked, érted teszi. Este elalvás előtt, szagolj be a hónod alá, tömjén illatot fogsz érezni, furcsa lesz. Ne töprengj el ennek mögöttes tartalmain, csak ártana, elrontaná az ünneped. Adj ma az elmédnek és a lelkednek egy nap fizetésnélküli szabadságot, a tested pedig zsibbaszd e világivá . Legalább magadhoz légy jó, ha már máshoz nem tudsz.

Arról álmodok szenteste, hogy megérint egy szent teste,
nem ágyékon, nem akólban, se sündisznók közt az ólban,
és itt leszünk az oldalon mi magunk még,
mint  légycsapórezisztens hetedik légy.

"Bizony mondom néktek, ne becsüljétek alá a határozott névelőket,
számos felesleges leütéstől kíméli meg magát aki így cselekszik"

Nő a szárnyam. Szép nyelv a magyar. Ízig vérig az, nagyon. Úgy értem én most ezt - hogy pontosan érts - ízig-vérig nő és nagyon szép.

(bonus word: ízig-rájder)

Bizonyos porcicáktól kíván megszabadulni a lokális népakarat. Vérszomjas banda. Ellenemre való, mert megkedveltem őket. Plussz mardoshat az önvád, mert az idén még takarítottam is egyszer (na abban sem volt köszönet, csak egy nagyobb szemét bukkant elő és meresztette rám a szemét). Nevet éppen nem adtam a porcicáknak még (kellő időnek híján), de ha nagyon akarok, mindhez mondhatok egy eseményt. Mondjuk azt, hogy most nem akarok ilyet tenni. Eltekintek. Persze egyik szememmel* hátra, a másikkal meg jó messzire, a számszerűsítéstől is tekintsünk el, meg merszem sincs a számhoz. Szóval kancsulok megfele, emlékeztetem is magamat valakire. De felejtek, na jó, na jó, a szememből egy képet majd kiejtek.
A mai bölcsesség nem egyéb mint hogy; a párducok basznak mint a nyulak. Vizuális szaloncukor, középhaladóknak.Falávaló.

*(az egyik szemem ír, a másik remeg)**

**(az egyik szemem sír, a másik csak vizes)

Kelletett nekem nyüszkölni, ezt a mailt kaptam. Már megérte.

SANAL DEDEKTIFLIK HIZMETLERI
"Artik esler, sevgililer, birbirini aldatamayacak!"

TÜRKIYE BU HIZMET VE TEKNIGI KONUSUYOR... YENI TEKNOLOJI HIZMETINIZDE!  

Sizi aldatan kisinin telefonlarini denetleyebilirsiniz:

* (g-01) GEÇMISE DÖNÜK "SESLI CEP TELEFON KAYITLARI"
* (g-02) GELECEGE YÖNELIK "SESLI CEP TELEFON KAYITLARI"
* (g-03) GÖRÜSME ÂNINDAKI "SESLI CEP TELEFON KAYITLARI"
* (g-04) GEÇMISE DÖNÜK "CEP TELEFON MESAJLARI" (SMS)
* (g-05) GELECEGE YÖNELIK "CEP TELEFON MESAJLARI" (SMS)
* (g-06) GEÇMISE DÖNÜK "ARAMA KAYITLARI" (CSI Raporlari)
* (g-07) GELECEGE YÖNELIK "ARAMA KAYITLARI" (CSI Raporlari)
* (g-08) Gizledigi "ÖZEL VEYA ANALOG NUMARASI"
* (g-09) GELECEGE YÖNELIK "TELEKOM TELEFONLARINA AIT SES KAYITLARI"
* (g-10) GEÇMISE DÖNÜK "UYDU TELEFON KAYITLARI"
* (g-11) GELECEGE YÖNELIK "UYDU TELEFON KAYITLARI"

A helyes megfejtők között egy elektrosüpürgüsüt sorsolok ki.

üi: Lütfen  ögrenmek isteginiz diger ayrintilari sorunuz.
Tanitim dosyalarimizi ve ücret listemizi isteyiniz.
Web sitemizi ziyaret ediniz.

Vajon tud e valamit is - úgy értem lényegeset - rólam a barátom?  Vajon tudok e többet a barátomról, mint a szomszédomról? Vajon mit gondol most a barátom? Gondolja e azt most, hogy rá gondolok? Vajon kinek beszél a barátom a telefonba ha felhív, és kinek hallgat, ha meg se nyekken? Mi lesz azokkal a képekkel amelyek, bemennek a szemébe, mi történik aztán velük? Vajon tudja e a barátom, hogy nekem vannak ezek a képeim? Sejti e, hogy én gyerekesen szeretem ezeket a képeket? Benne, vagy magamban. Vajon most milyen az arca az én barátomnak, és milyennek képzelheti el az arcomat? Vajon hiányzok e neki olyankor, vajon tudja e azt hogy néha nagyon hiányzik nekem?
Vajon szokta e magától megkérdezni még a barátom, hogy mik vagyunk mi? Szokta e azt, hogy hol vannak a határaink? Vagy azt, hogy mosódtunk e össze valaha, vagy csak játszottuk, színleltünk magunk? Vajon nem ijesztik e túlságosan is a fejemben a ködök? Vajon neki milyen ködjei vannak? Este elalvás előtt, mit gondol az én barátom? Gondol e arra, hogy itt tanyáz velem? Érzi e, hogy ezer kérdés van bennem, és nem vagyok gonosz, vagy legalább is nem akarok az lenni?
A barátom és én, ha nézünk, azt látjuk e ami van? Talán mocsaramnak látja azt, ami nekem a sziget? Haragszik e rám ezért a barátom, haragudhatok e barátomra? Mit tenne a barátom, ha már nem lelné örömét abban, hogy a barátja vagyok? Vajon hány kérdése van a barátomnak? Vajon fél e a barátom? Vajon tud e róla? Mit gondol, ha én is félek? Mit lát az én barátom most? Mit lát az én barátom, ha a szemébe nézek?

(28 különös jel - kétségstigmák)

Fejjel lefele aláírt képeslapok, idén megtalált, de tavalyi ajándékok és távolodó távolság meg hiányzó (lánc)szem. Hozzá ünnepi hangulatok hűlt helyei, na az alighanem a köret. Elképzelés arról, ahogy elképzel majd a január, amit már úgy szeretnék ha lenne, a képzelés idejét, helyét, a rohanó agyamat benne, az elszakadt kabátomat. A kezemet, azt az ostobát. Hogy elenged a nyár is teljesen, és nem hányok tőle epét, de semmi esetre sem lesz kolbászszagú a böfögésem. Hogy megszokom a kavargást, hogy mindez nem lesz ijesztő, se nekem se másnak. Hogy lehet velem valami, hogy történhetek, hogy lehet engem és így tovább és hogy mindez bárki másra. Nem. Nem bárkire, másra. Hogy a nyugvás az tényleg lehetetlen.

Ma szakértő tanácsra támaszkodva, a fürdőkádban rekonstruáltam a holt-tengert és egy, azaz 1 kg sót öntöttem a vízbe (tengerit javasoltak, de szűkebb környezetemben a szénpor az egyetlen szemcsés anyag, ezért maradt a konyhai), Azt mondják, hogy az hat, mármint a só...,hát só gondolataim is vannak. Ezt még így nem tudhatom egy eset után, de vízen járni már tudok, az tuti. Holnap megpróbálom szétválasztani hosszában a fürdőkádat, szentestére tervezem, hogy borrá változtatom a helyi csatornahálózat teljes pangó tartalmát, és hamarosan rászánom magam a megkeresztelkedésre is. Aztán pedig jól berúgok, de nyugi, harmadnapra feltápászkodok.

Apám, közel negyven éves mozdulatsora. Besztofkarácsony.
(félig-meddig(?) vidám post, napi betevő, faalávaló)

A rituálé általában egy közérti proletártropikárium előtt kezdődik, ahol a választékot, kis, közepes, és xxl pontyok alkotják. Apám a mutató ujjával kiszemelt áldozatára mutat (ez általában a közepes pontyok rendjébe tartozó egyed), egyúttal szemkontaktust alakít ki a mészárossal - ez utóbbi tulajdonságát nagyon írígylem, mert van hogy én egy pontyal sem tudok szemkontaktust teremteni, na nem mint ha akarnék, de olyan formán tán kamatoztatni tudnám ebéli tudásomat, mondjuk hogy nem kéne várni a pincérre órákig, merőben más helyzetekben, pontyok nélküliekben pl. A mészáros tudakolni kezdi, hogy az említett célhalat érzéstelenítse e, melyre apám eddig mind a majd'negyven évben nemleges választ adott. A jószág így kerül egy zacskóba, melyből bambán bámul ki, vagy úgy mint ha kérdezni akarna valamit, s az embernek az a sejtése támad, hogy ha ez az utóbbi, akkor minden bizonnyal olyat, amire semmi esetre sem létezik válasz. Vagy még úgy is nézhet ki a nylonból, mint egy ateista ponty, aki hitét vesztette a tavi üdvösségben, a halmennyországba vetett hite véglegesen felfeslett. Ilyenkor az ember (esetemben: én), nagyon együtt érző tud lenni, igazi főemlősi szégyenem is tud lenni, ha erőst akarom.
A ponty ezek után a proletárkádba kerül, néhány napra, de legfeljebb kettőre a fürdő félhomályába, a számára poszttraumás végítéleti keszonkamrába, amit nevezhetünk a halál előszobájának, vagy az élet tornácának is, kinek-kinek kedve szerént. Esti fürdőzések alkalmával lavórba helyezéssel teszem izgalmasabbá élete hátra levő részét, a víz hőmérsékletét kínos gonossággal, a fotólaboros cuccok közül kibányászott, stílusosan halalakú gyermekfürdővíz mérő segítségével temperálom megfelelőre. Na most ezt úgy kell elképzelni, hogy egyik kezemben mérőeszközzel, a másik kezemben pedig a "Száz kérdés a halakról, amit soha nem mertél megkérdezni" című könyv reprint kiadását tartom és igyekszek a helyzethez méltó szószedetre bukkanni. Aztán elhelyezkedem olyankor a kádban, és esetlenül próbálom szórakoztatni őt, s egyúttal levenni magamról a reám nehezedő morális terhet, melyet több mint sejthető halála keltett máris bennem. Hetet-halat összehordok neki, okos tanácsokkal látom el; minden nap úgy élj, mint ha az lenne életed utolsó napja.

A hal utolsó estéje, egyben mindenki más utolsó estéje is (ez egyben nagyon szép is, de legalább annyira minősíthetetlen) aki közelében tartózkodik. Rövid idő alatt kialakul bennem az irányába mutató szimpátia, este többször nyugtalankodó lélekkel a fürdőbe megyek, felmérni a terepviszonyokat, egy titkos alagút lehetséges megvalósítását dédelgetve magamban, de be kell látnom a házgyár nem a romantika közege, maga Monte Christo is csak egy catepillarral boldogult volna, ha egy szovjet típusú panelba zárják, nem valami szaros várba.

E több napos mozdulatsor követlező szakaszával igyekszem kesztyűs kézzel bánni, a plasztikus részekről , káromra, de önként lemondok. Érjük be azzal, az ember az ember, a hal meghal. Rettenetes feldolgozási procedúra, soha nem látott edények randevúznak a konyhaboncasztalon, soha nem látott konyhai eszközökkel. A lakásban konstans (állott) pocsolyaszag terjeng, melybe olykor némi mandarin illat keveredik, nem kifogástalan, de  derűnek mondható elegyet adva.
Negyven éve ugyanazzal a mozdulattal jelenik meg az ajtóban, negyven éve kérdezi meg: hogy hát nem szeretitek ? (negyven éve mindenki nemet mond), érdeklődését, az ünnepi alkalomra való tekintettel nem erőszakos makacsságnak értelmezzük, hanem kitartó álhatatosságnak, ki tud még mosolyog is).
A mozdulatsor végére a korona az óév végnapjaiban kerül reá, amikor is tisztán látható, hogy a megmaradt, uszkve 10 liter haldzsúztól már a macska sem jön lázba. Az aktus befejező része, a fürdő melletti egy négyzetméteres helyiségben történik, kb 1 méter magasról, dús fröcsögéssel, a családi szubkultúrában ezért általánossá is vált a januári wc meszelés. De a ponty, visszakerül végre a tápláléklánc tetejéről ismét az anyatermészetbe. reszájklingolva vagyon. Azzal is vígasztalom magam, hogy a lehetőségekhez mérten kevesebb kárt tettünk benne, mint amennyit okvetlenül tehettünk volna, de megmarad az az érzés, hogy közel negyven pontyal nem tudok elszámolni, a karnivorista gondviselés felé. Úgy dobog a szívem, mint egy halasszatyor, hallgasd meg, ezt is szoktam mondani. Magamnak. A hal álma, halál ma. Persze, elviccelődöm. Persze, komoly.

Elhatározás. Nem félek. Na, így kezdeni egy mondatot - nem sok jót jelent. Igazából kurvára félek, vagy is azt hiszem féltek valamit, de nem tudom pontosan mi az. Lehet ez éppen (megint csak ide lyukadok ki; idő, amiben elolvadni lehet), vagy az a tény ijeszt, hogy a testemben lehet az, az a valami, az az idegen elem, aminek nem is fontos a neve, meg nem is érteném, mert latinul van, csak az érdekes ebből, ahogy rúg kapál majd bennem, karmolászhat és rághat. ( A legrosszabb persze az volna, ha olyan valami lenne aminek még neve sincs, mindig is vágytam ilyen elbánásra) Eszembe jut az is, hogy tkp a lelkemnek elege lett már abból, hogy mindig ő a hunyó, és illedelmesen de, úgy makacs határozottsággal tovább tolta aktáimat az organikus részek felé és azt mondta halkan: ipi-apacs, egy, kettő, három, mikrofonpróba. Egy sor olyan dologra kényszerít ezzel, amit nem szeretnék, de őt ez nem érdekli, nem vagyok tehát nagy barátja magamnak, nem is fogok randitzni (magammal) a fizika síkon - talán majd majtényin. A figyelmem is osztott, szorzott, és nem tudok bízni benne, mert eddig a nagy számítgatásai után egy halom hibás adatot dobott elém (néha belém is), én meg megkajoltam neki. Biztos majd egyszer megbocsátok magamnak érte, (vagy segítenek megbocsátani mások) de ha nem az sem olyan nagy baj, az sem lesz baj, ha csak betemetődik az egész, mint egy sikertelen építkezés munkagödre, vagy úgy ahogy a sírok szoktak.
Majd nézem már nem sokára a fakó, fényüket vesztett csempéket, a még, foltokban tükröződésüket megőrző felületeken látni fogom az arcom néhány töredékét, nyújtogatom hiún a nyakamat, hogy az előnyös részek kerüljenek érdeklődésem látóterébe aztán pedig a homlok, és biztos hinni is szeretném, hogy nem áll görcsbe a nyakam majd magamtól, hogy nem lesz az csempés-botlás. Mosolyradarommal megkeresem azt a valamit, a valamennyire rajtam kívülit, de végül is bennem. A nevemen fognak szólítani, hogy h.zs munkadarabot kérnék megmunkálásra a munkaasztalra, az esztergályos már várja, védőszemüveg kötelező, meg piros kúrzívval, hogy fellebezésnek ezúttal helye nincs - na nem mint ha komolyan gondoltam volna. Reflex volt csak. A vizeletmintás üvegcsével - december lévén - olyan hópelyhes felrázósat játszok, a kis színes házikót, - és a balettos lányokat előtte, amit már gyerekként sem értettem, hogy a francba nem fagy le a derekuk olyan lengén - azt hozzá képzelem. Urina üledék kontra hó. Soha ennyire nem akartam nem tudomást venni a testemről. Soha ennyire nem akart hozzám tartozni még a testem.
Megpróbálok pozitívan hozzáállni ehhez az egészhez, negatív laboreredményt kérek idén a Jézuskától. Ha ez kurva nagy kérés, akkor feldíszitek kínomban, de performansz jelleggel egy infúziós* állványt.

*licens by mother of e

A konyhakéz állapot pontosan azt jelentené, hogy nem vagyok a kezem ura. Kontrollt veszteni persze a kollektív értelmezés szerint kerülendő, ártalmas, holott náddal ringató kavargás, de leginkább veszélyes vízizaj, csobogás, örvény, aztán meg bolyhos káosz, szöszmösz jellegű kuncogásokkal. Nem ijesztő káosz, vagy lehet, hogy nagyon is ijesztő, csak valahogy most a jobb élni mint megijedni medrében árad a fősodor. Van is bennem ez a vészcsengő, metőöv vagy mi, hogy a 8 napon túl gyógyuló érintés az már kéz őrületnek minősül. Van amikor egyetelen egybefüggő pillanatnak tudok érezni mindent, ami eddig történt velem és ez sok idő, azon felül a giccs határain való egyensúlyozás is, ismerem már magam, ennyire és nem jobban. Beszélebeszélekbeszélek,hallgatokhallgatokhallgatok, esti neszek. lopakodó, játszós fények. Ijesztően sok idő, mint ahogy az is ijesztő, ahogy csimpaszkodnak azok akik kihullanak ebből az időből, függetlenül attól, hogy maradnának e vagy nem. Furcsa, néha olyan üresnek érzem magam, a különös az, hogy a változás soha nem tetten érhető  és az ehhez való viszonyom változása is alig kitapintható pulzusszámmal árulja el magát. Egy boeing is letudna szállni ilyenkor bennem, akkora hely lesz. Minden összezavar, mindent összezavarok. Kint esett le ami eddig belül volt a hó. Ablaknál állva láttam ezt, nem mondtam semmit, gondolni is csak annyit tudtam, hogy hahó.

Fogalmam sincsen, hogy a valóság (mint olyan) létezik e. Arról aztán még kevésbé van a halvány lilám, hogy mi az érzékelés. Keresni a bizonyítékokat, azt lehet, kutatni a ráutaló, árulkodó jeleket, tárgyi bizonyítékokat lehet, feltételezni, hogy az írás létezik, fekete-fehéren leírva vagyon minden ami számunkra most érdekes, s hogy ha már egyszer van, akkor lesz köztünk írástudó felolvasni a vonatkozót.(amúgy meg dadogni közösen) Ezt mindet lehet. Ha pedig mindent lehet, vágyni is lehet, még akkor is ha nem, ebben rejlene az olyan fogalmak jelentése, amelyek nem sokat mondanak önmagukban, elsőnek rögtön e szó: igazság.  Végül is a mulatságról senki de senki nem tudja, hogy valójában létezik e, de mindenki szeretné, hogy legyen, ha még feljebb lépünk az őszinteség lajtorjáján akkor az is ki lehet jelenteni, hogy nem is csak szeretnénk, hanem egyenesen akarjuk, sokszor zsarnokian. Nem egyformán, nem öntőformából kiesett elégedettséget értve ez alatt, személyre szabottat, hihetőt, végső soron igazat.
És arcot is ellopni a félig sötétben - félig világosban, azt sem tudom mi (alávaló árulás, vagy valami megismételhetetlen kivételes állapot, vagy lebegés e kettő között), és hogy a kezem laza mozdulása tönkreteszi mindezt, vagy éppen ellenkezőleg: elbeszéli, kilocsogja, vagy csitítja azt a valamit. Fogalmam sincs, régen értem az arcomhoz, és jó okom volt rá, úgy hittem nincs is, feltételezni sem nagyon mertem. Túl sokat gondolkodom, a jótól egyből azt kezdem tudakolni miért jó és miért nem más, esetleg miért nem rossz. Nem azzal van a baj, hogy ne lennék jelen, nincs baj egyáltalán. Jelen vagyok, csak ez néha elsodor, feloldódom benne mint egy oldatban, már megszoktam, de azért meglepő lehet ez. Nem mondom többet, hogy nincs baj, az mindig olyan vészjóslóan hangzik.

'Vannak'' olyanok akiken észre sem lehet venni, ha ''nincsenek''. Magamat feltétlen, de legjobban ide sorolnám. Forgolódásos este után gondolta ezt ki a főhős, aztán kiállított egy relatíve széles körnek szánt szegénységi bizonyítványt és ekkor történt, hogy nadrágját rossz irányba fordítván, jelentős mennyiségű aprópénzt vitt fel egyenletesen a laminált padlóra. Erősen hajlott rá, hogy ezt szimbólumnak tekintse és úgy vélte, hogy a padló, az aprópénz és legjobban egykor vélt tehetsége üzenete volna mindez. Neki, akinek épp annyira van indoka azt hinni, hogy a legjobban akkor nincsen, amikor a legjobban lenni szeretne és még az a botrányos ebben, hogy ezt leiginkább ő maga nem veszi észre. Olyan is megesett vele, hogy nem burjánoztak el benne a különféle jelzők. Legjobban annak is tudott örülni, ha nem használta a következő szavakat: mindig, soha, te, én, legjobb, legroszabb, szeretlek, utállak, szeretsz, utálsz. Ilyenkor szürke lett a színe, nem is lehetett észrevenni, hogy nincsen. Bizonyos esetekben úgy érezte, neki ellopták néhány szavát.

Álljon az a szó itt, hogy; álmatag. Na de aztán ne akarjon ez túl sokat jelenteni, komolykodni, vagy hogyan is, ne is akarjuk pontosan érteni se (minek?), hogy mit jelent. Jelentse azt, hogy az amit szeretnénk nem létezik, kicsit van, de inkább csak olyan, mint egy nem kedvelt ruhadarab, amit ajándékba kaptunk, és van ahol szorít, van ahol pedig lötyög, hibás, leárazott termék. Levetnénk. Jelentse azt ezúttal az álmatagság, hogy olyat nemistudnimicsodázunk, ami teljesíthetetlen, ostoba és bőszme háthák  szolgálnak neki pillérként és a hülye malacszemeinkel, mint egy túlkoros ovis csodálkozunk, de ez is látszat. Nem is tudjuk, hogyan kell csodálkozni, nem is azt látjuk tán ami van. A szemünkben egy kamera berreg, elfedni magunkat vele, de neki, egészen pontosan: annak.. Tudjuk, hogy nem lehet, csak azt nem hogy minek tudjuk. Elvonási tünteteink vannak, mert rászoktunk a csömörre, de hát minek is tagadni, ez éltet bennünket. Túlélünk a célon. Én meg lemaradok előresietve is, ahogy szoktam, és csak nézek, nem értek. Megszokom magam, aztán meghalok.
A vesemedencében fröcskölni, ugrándozni tilos.

Nincsen bennem mozdulat. Inkább csak visz valami. Nem víz, nem szél, semmi őselem. Az arcba belefúj a szembeszél , de aztán én se nem meg más se nem gondolna továbbot, mindeki más okok miatt mond le lassacskán, de önmagáról végül megfeledkezni is riadt. Aki én vagyok az nem beszél, ripityára van az most törve, nincsen bennem mozdulat, azért megyek most körbe.

Képzelj el. Képzeld el azt, hogy engem látsz. Na jó, tényleg  nem egészen így gondoltam, ne képzeld el, hanem nézz ide. Azért kezdtem így, mert ha lehetséges volna hogy én te legyek, akkor nem biztos, hogy ezt az egészet meghallanám, vagy elakarnám képzelni. De gyere most vissza, ne kalandozz el, nézz ide. Most még rám. Igen, én vagyok az, igen most intek neked, az vagyok én, az vagyok aki integet egy történet szélén, aki széles mozdulatokat tesz, és tekergeti a nyakát, a szemem pedig remeg. És te, aki most rám tekintesz, abból a történetből nézel, aminek én most a szélén állok, te vagy ott a történetemben, én meg állok a szélén. Mint ahogy a szerényebb képességű futballjátékosok szoktak kupeszerdákon, esetleg szerelemcsütörtökökön. Tehát ott állok a történet partvonalán, idegen vagyok, nem is mondok semmit, úgy értem semmi szokatlant, vagy megszokhatatlant, jobbára a csend is rendhagyó, ami eltátott fejemből kigőzölög. Te meg ott a történetemben, a játéktérben, el lennél mondjuk tévedve. Nem találnád a kijáratot és én meg hülyén érezném magam, mert annak ideján nem képzeltem bele ajtót se, azt hittem, hogy ez olyan hely is lehet, ahonnan nem akarok majd messzire menni, és te az ott, aki messze vagy, neked sem megerőltető a maradás. Most elbizonytalanodtam, látod, a fejem is leszegtem - meg kell vallanom, nagy ijedtségemből kifolyólag fordulnék egy kicsit hogy valahogy máshogy, valami másik történetnek álljak a szélén és talán, hogy másik történetet képzeljek el. Kicsit odébb, de lényegében ugyanezt. A végén felparcellázom a világomat és majd jól nem lesz egy talpalatnyi szabad terület sem. Befogok szorulni, csapdába esek, ha ugyan már rég meg nem esett, és csak vigasztalgattam eddig magam. Aztán meg attól is tartok, mert mindez olyan rég történt, hogy nem emlékszem pontosan; lehet hogy mégis tettem valahova gondolatból ajtót. Ha így lenne, oltsd le a lámpát, fájna látnom azt ahogy így állok itt a semmi szélén.

Aki azt kérdezi, hogy ki ment meg engem? - az tudnivaló; menthetetlen. Ilyen és ehhez hasonló dolgok jártak az agyában, de úgy és annyira elfáradt a nap végére, hogy egy ízben arra lett figyelmes, hogy a szája szélén langyos nyál folyik ki lustán. Bele a világba. De hogy így esett, akkor már egy csapásra köze is lett hozzá, nem kevesebbhez és nem többhöz, a világhoz, ahhoz amit szubjekíve ő teremtett, de mindig és csak is mások által nyerhetett érvényt. Nyál mentén. Ezt a minőséget aztán meglehetős gyűlölte, ha arra gondolt, hogy ez igazából benne is létező, a beilleszkedés kényszerére gondolt, és kontrasztként elengedhetelennek tűnő dolgai szolgáltak, melyektől egyszerre szenvedett de úgyazon érzelmi potenciállal szerette is őket. Folyton lesben kellett állnia, mindúntalan azt hitte, hogy rá ragadoznak, persze valahol ő is ott volt a másodragadozók halmazában és így tovább. Nem nagyon fért a fejébe a győzés. Nem is nagyon volt érzéke hozzá, vágyni is csak áttételesen vágyott, amolyan sírva vígadásnak gondolta. Jelentéktelennek tűnő mondatokat tudott évekig a fejében hordani, néha megidézte őket, vagy egy idegen szájból hirtelen előbuggyantak, ha ne mtörődött velük. Ilyenkor mosolygott kifele, alig egy tucat ha tudta hogy akkor ő ott zokog. Elnézték neki. A ciklikusság, a hullámzás volt a mániája. Hosszúra nyúlt de poént nélkülöző viccs volt az egész létezése, aztán végül a halála is. Egy este, szédülten ment az utcán, kezét szétgombolt kabátja zsebeibe dugva, kissé megnyitva a kabátot, éppen hazafele sietetve, hajadonfőtt, éppen jól érezte magát, elképzelte a lakást, benne a fényeket, a hőmérssékletet, a páratartalmat, az ablakon átzuhanó látványt, kinti is benti zajokat, az ottlét mámorát és azt ahogy ez úgy kavarog benne, mint a fagylalt azokban a régi alumínium tégelyekben, a,it ha sokáig nézett szédülni kezdett (az anyja alzheimer kóros volt, az apja cukrász). Mire éppen elképzelt mindent, akkor ért egy kandeláber alá, ahol egy kilazult csavar okánl ráesett a karácsonyi dekoráció majd egy mázsás fémből való váza és agyonütötte. Másnap aztán úgy folytatódott minden ahogy addig, reggel fel kelt és azt kérdezte; ki ment meg engem? 

DÚS DADAIZMUSSAL ÁT MEG ÁTSZŐTT SZÜRREALISTA bejegyzés
(nemecsek-mix - michail archer version)

Köszönöm a méltató leveleket, a vicces megnyilvánulásokat, bölcseleteket, a kedves képcsatolmányokat és a vigaszempéhármakat, rosszabb esetben ágakat. Mindezek összessége azt bizonyítja, hogy érdemes vagyok, egom lufijába ömlő hidrogénmolekula csokornak hat mindez, mindjárt elszállok, na kiböktem végül. Persze a keveset is meg kell becsülni (ezt nem én mondom, de mondhatnám), de a soknak meg valami zsigeri mohóság okán mégis jobban lehet örülni. Tkp azon jár egyre az eszem, amit jobb pillanataimban leszarok. Ragyogó bejegyzéseim, olykor mély szellemiséget sugárzó bejegyzéseimet látva, nem lehet megállani, hogy ne jönne ama késztetés, a kapocs. Förtelmes kötekedő és remete mivoltom, hatalmas idegenségemet látva nem féltek elbizonytalanító erőmben és ezt köszönöm. Kijelentő mondataim ridegsége sem ijeszt, ezért meg külön hála jár, bonus post-al. Legyen.

"a mobilom akkuja egyre gyakrabban merül le, ezért arra gondoltam, hogy venni kéne egyet, de aztán meg az jutott az eszembe, hogy lesz valami izé koncert a valahol és ott kellene inni a haverokkal, és oda kellene némi lé, emi minket meghatároz, de kurván zavar a cigifüst, na és minden egyéb zavar ami rajtam kívü esik, azán azokkal, a másokkal megérteni egymást, mint meg nem értett, de utánozhatatlan formátumú tálentumok, meg verset írni, meg könnyedén venni mindent, szal hogy levan szarva az a kurva aksi meg ami túlmutatna rajta, mert hát mennyivel fontosabb vagyok én mindezeknél, meg amit magamból láttatni akarok vagy engedek az főleg, uram bocsá: sőtpláne. gyakorlatilag akkor is lojális leszek hozzád, ha mondjuk vért hugyozol is tőle, egyszemélye megmentősereg - némi élc elfér talán."

Így füstölgött az az erősnek kicsit sem mondható paraszt magában (hűmadenagyongyűlölömisérte) - de az is meglehet hogy csak unatkozott a semmilyen színű ég alatt, mert nem volt aki befesse, vagy éppen csak mást akart  - a fényviszonyokat tekintve - (rövidebben: a kurva tél megkínoz én meg segítek neki, marha) amit akkor szeretett volna, ha nincs ez az eleve elrendelés, ami már majdnem olyan mint egy élethosszig tartó tanulságok nélküli lecke, és hát a tanár az meg sokkal gonoszabbnak hat most, mert szándék nevelődött, meg akarás. Pedig én mennyire nem tudok alapból akarni Aztán arra is gondolt, hogy megkérdezné, vár e még engem valami olyan, amire én is várok. Persze nem merte megkérdezni, igazából meg még elképzelni se nagyon. Beszari egy alak, szánom, hogy közöm van hozzá. Nem kár érte. De azért köszöni a bízást, a kitartást, meg mindent amit kapott vagy nem kapott. A blog nem vész el, csak hátralapul. Let here be rák.

(aztán még hármas tagolásasos is lett, hát asszem ez kurva pazar, közel a tökéletes)

Van abban némi ártó tudatosság, hogy ott mindig koszosnak kell hatnia a csempéknek, és hiányosnak a lábazatnak. Én meg a valóságtól elemelkedett, bazi nagy szárnyas szívvel próbálok nem tudomást venni az egészről, lopva temetésem részleteit dolgozom ki az sztk váróban. Én is leülök egy narancssárga plasztikra, a többi közé, ám nem tudatosul bennem a valahova tartozás. Egy osztattal odéb a rákosok ülnek, horrorisztikus magánesszéikkel szórakoztatják magukat és a falka többi tagjait. Nem gondolok arra, hogy én most beteg volnék, (á ez nem igaz), de böszme nagy és egyben iránytalan akarat van bennem, hogy mindezt elmerjem gondolni. Aztán persze kígyózik ez az egész, ég annyi minden másra is gondolok, összeillesztgetem a jelent, ami megint egy kicsit szilánkosra van törve, és vagyok hozzá elég ostoba, hogy merjem feltételezni, nem csak nekem ragasztható össze. Az arcomra lehet írva minden, úgy indít az orvos, hogy ne féljek, semmi sem fog fájni - hát ha tudná, hogy most van ami, akkor rögtön küldene a kardiológiára és bebarangolhatnám az ispotály rejtett rendszereit is.
De vége, vesemedence, mégis csak jobb mint ha kárpát volna, azzal valahogy kevésbé tudnék mit kezdeni, bár... Tegnap nagy hó esett, nem figyeltem, belém is esett, meg is maradt, rugaszkodom el a valóságtól, azt hiszem ezt láthatja aki rám néz és engedem neki. Én meg azt érzem, hogy inkább a valóságba van az én rugaszkodásom, tényleg azt érzem, de nyilván bolondság mindez. Ebben nem lehet kiigazodni sehogy, pedig úgy szeretnék. Tényleg.

Sebtolvaj te olyan tragikus vagy. Azaz, az is tudsz lenni. Nagyon az. Úgy kezdődik, hogy felébredsz reggel. Általában véve piszlicsáré ügyekkel foglalkozol, de már ez a megfogalmazás is ütközés saját magadban, mert sem az "ügy"-et nem érzed helytállónak, hát még a jelzőt. Ma már nem az a tempó járja, hogy egyetlen mondaton napokat lehetne gondolkodni, félreérteni, vagymi. Lehet abban valami betegesség, hogy neked majd minden, ami körülötted van vagy a közeledbem, az ilyen részletgazdag fontossággal bír. Túl nő rajtad, silány Ikarusz, napot akartál, hát tessék, a naptejet meg majd a szél fújja ide mi? Összeütközöl magaddal, jót, jobbra cserélnél, de villog a vészlámpa: veszély, minden összrondíthatsz, nem bízhatsz magadban. Mindig lesz olyan helyzet, amiben a józan eszed úgy ellibben, mint valami könnyű szerető. Pavlovi reflexeid működnek, de leakarod rázni mint a bolhát magadról. A leghülyébb szó, rögtön a szeretlek után az (ezt ilyen mély nézéssel kell mondani, nem elröhögve), hogy hátha, de szerintem olyan a férfi ész, hogy alapból csalk a hátha van benne, aztán lelke rajta, hogy ehhez még miket szerez be. Ennyit a lelkedről. Ha van olyan okos meg szép, de nincs. Az is eszembe jut, hogy "ha majd bejön, kérdezzék meg", és az, hogy ennek a mondatnak nem is adhatna más hátteret, mint egy leszakadt redőny, olyan Hamlet-i értelemben vett "még minden jóra válhat ez", a káosz távoltartása mellett, valami más léte felett érzett öröm is. Kenetteljesen. ÉS nagyon összetetten. Megijedek a saját árnyákomtól, és elvárnám, hogy más ne tegye. Szegény ördög. Ma elképzeltél egy loccsanást is magadnak, zsebkendőket, zokogó hozzátartozókat, egyebek. Baromság. Meg aztán nem az. Mert hátha. Meg még az is, hogy mi az elégséges idő, mi az az apró dolog, hogy ne kéne azt érezned, hogy csaltál, hanem valami egyszer csak lenni mer, amit elgondoltál nagy nekibuzdulva, bártan,magadban.
Baljós a színezetem, kereszteslovag lehetek, vagymi, a vizeletem is négykeresztes az ünnepekre való tekintettel.
- Befogom a pofámat!!! - ez én voltam? kérdezném meg aztán, valakitől.

Borotválkozni elsősorban azért rossz, mert csak, és mégcsak nem is tanítják az iskolákban. A második indok az vészterhesebb, mert egy folytában valaki olyannak kell a képébe bámulni, akinek nem szívesen. Még magad előtt sem. Aztán hogy nem is az apróságok miatt, nem az istenkarmok ithagyott nyomai miatt, a legfőbb baj a belenézéssel van (ez nem keverendő a belelátással, a belátással aztán meg még kevésbé).
És aztán csupasz a képed, eltüntetted magadról itt felejtett majom voltod, felegyenesedve jársz kelsz, olykor a fáról is lemerészkedssz, nagy nekibátorodva bannánnal kínálod az alfanőstényeket, mint lojalitásod tanúbizonyságát.
Egy szóval, az egészbe lenni vágysz, és olyankor mindig elvágod magad, faciálisan menstruálsz. Fogjuk rá.

Elképzelek e valakit? Ahogy egy szagos reggelen felébred, az útját is a fényeknek, ahogy az arcára tévednek és ringatják nélkülem-helyettem telente. Elképzelem ahogy szívhatlan kabátban alszik, mert elbóbiskolt az este, aztán a szecessziós ívú hajakat, meg azt is ahogy rándul a teste. Elképzelek egy délutánt és rögtön bele egy utcát, de üresen, egy jelet a szájra, amit isten odafestett. Elképzelem, hogy nem vagyok vak, bár mindez a vakok kivátsága volna. Elképzelem, hogy nem képzelem el, inkább csak engem képzel el a lehetetlen. És tényleg... a tényleg pedig makacs dolog.

Mit tehet az aki mindjárt negyeven és gyűlölné magát, de az lehetetlen? Míg minden titkait a huncutok kilesték, ő elbújt aztán meg várta, hogy szeressék, de kellemetlenül is érze magát amióta rég véget ért ez a bújócskázós móka. Mert ez a beste hát este reggelt akart, reggel meg estét, telente nyarat, és sok részeg fecskét. Aztán még távcsőbe is képzelt egy véletlen testet, az égit, nehezen engedte el a dolgok könnyebik végit, de hát engesztelhetetlen volt ha senki se látta, a teljességről meg úgy vélte egy moly azt már jó régen kirágta. Mert hát az is volt, hogy fejében gyomokat nevelt, de jaj, ahol gyom van ott mindent belep egy lepkeraj.
Egy szemet akart - ezt csak kölcsön - ami az övé is lehetne, és ha akadt aki adott, azt egy darabig szerette. A hátakat azokat gyűlölte, pedig többet látott mint arcot, később hajta növesztett, aztán szakállt meg bajszot. Volt valami amit igen gyakran mondogatott de a végén a fejéből kiesett, mert kába, arról beszélek ott ni, ott él két vesével egy széken mostan az sztk-ba.

Olykor megrémít, hogy hova is gondolok/gondoltam. Potenciálisan sehova, aktuálisan pedig nagyon is messze gondolok, ami nem is volna tán baj (mert minden bizonnyal úgy mondjuk ezt; alvásnélküli álmodás), de hát a gyakoriság az aggasztó tud lenni. És akkor vált a hovagondolás baljós színezetűre, amikor a könnyűség már majdnem... Hogy is? Mit is akartál mondani? Csak annyit, hogy nyavalyogsz, ha felpofoznak, csak is akkor térsz magadhoz, az élet alvás, és ha tényleg létezik olyan, hogy szerelem, az benne a légszomj, amire felébredhetsz hajnalonta. Hogy megkérdezd magad: akkor én most hova is gondolok? Izgatottan térképet keresel, gobostűkkel bejelölsz néhány rangos helyet, méricskélsz, viszonytasz, beled bújik néhány órára az ördög és te meg vagy olyan hülye, hogy összemosódj vele. Mint ha ezen múlna. Mint ha rajtad múlna. Egyáltalán múlik e valamin, vagy az egész valami véletlenjáték, és te meg itt eljátszod, hogy résztvevő vagy? Fájóan látszol e már ostobának egy olyan szemben ami történetsen nem a tied, de úgy gondolod el, hogy a tiéd is lehetne? Hogy te már mindent eltudsz képzelni, nos..., azt tudd meg hogy mese, ezzel ringatod, hol riogatod magad. Szerintem a "hol" nem volt, úgy értem, azt az ember mindig maga csinálja és van hogy kegyes pillanataiban képes is azt megteremteni. Megvagyok húzatva, ekkora szélben.

Én, ha orvoshoz készülődök már akkor is lepereg előttem az életem. Rövid és lassú tempójú filmet kell elképzelni ide. Lóbadzset. Itt nyom, ott szúr, mikor egy széken fecergsz. Az alhas alkot, gyarapít. A fürdőben egy törölköző és egy flakonnyi tusfürdő rámtámad. Ő bajuk, most a kukában. mentálHigéniai riszájkling. Na jó, győztem, és akkor mi van..., tudom, hogy nincs olyan, hogy győzés.

...és azon a reggelen hangyák jöttek, bemásztak mindenhova, előszöt csak kívül a testet, aztán meg bele, át a gégén, egyre lejebb. A vesémbe láttak és rágni kezdtek. Azon a reggelen sehogy nem volt jó felébredni, nem volt miért. Útrakelni se. Az egyetlen vigasz az volt benne, hogy lehetett tudni, egyetlen zsibbadás sem tart öröké a markában. Általában semmi se tart, csak a törekvés van, amiről belátható beláthatatlansága. Ezek a hangyák azért, ha másra nem, de arra legalább jók, hogy elképzeld azokat, akik egy életen át ugyanazt a szót, mondatot szajkózzák, de hogy mit jelent, az se ők se senki nem tudja. Én se, uram bocsá' kimondtam, rávettek, vagy rávettem magam, képzelt könnyűségben. Azon a reggelen írt nekem a mikulás, mert nyüsszögtem neki, hogy én sose. Aztán mégis. Hebegés. Amikor hangyák rágnak, az olyan mint ha valakit vonathoz kísérnél, aztán pedig egy nem belátható kanyar jön, olyan amitől félni lehet. Kedélyvasút.

Én egy ideje, elvesztettem minden kedvemet, bár nem tudom azt sem, hogy miért is bánom, ha nem jön méltató levél, esetleg egy mp, abból is a három. Isa három és igény vagyunk, másra is meg önmagunkra kijelentő mondat, de uszály is - mint ilyen tehetetlen, néha elmerjük képzelni; egy hajó majd a kikötőbe vontat. Ez a bajom, még össze sem csomagoltam rendesen, már is azon jár az eszem, hogy milyen az érkezés, aztán nehéz mégis csak megszokni, hogy a bőröndből redszerint hiányzik a fogkefe, a fésű meg a zokni. Az idő ezalatt mindvégig az izmokban dekkol, ernyed és várom mivel rukkol elő az a télutóember aki bennem lakik mióta üres hotelszobának tudom elképzelni magam. Amikor azt írom le: félek, nem kell valami rettenetes szerencsétlenségre gondolnom, olyan csak az is mint minden más, volni,vanni, lenni, a nem levés, vagy az elmúlás.
Higannyal mérhető lázam nincsen, bigyózok.

Ülök fényes fajanszon
mint egy török basa,
keresem a balanszom,
bök a toilett kacsa.

Most az mondogatom magamnak, hogy nyugi, hogy jajj most csak el ne kalandozz, mert aztán sose találsz vissza már ahhoz a magadhoz, amit úgy elgondoltál, jó rég egy végsősörön, mert hallgatni arany, de hát beszélni az meg igen is öröm, már hogy ha van kihez, lehetne neve is, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára, esetleg Inez. A rontott szavak, meg a célbaértek, és még tétova hogyanokkal elkeveredve a sosem volt miértek. Na meg hogy van e olyan, ami hihető, hogy annak lenni mint náthának a (s)maciméz, és ahogy ez kinéz, nyüzüge szavakkal formálom a csenevész mondatokat, a magam képére, de rossz isten lennék, túl sokat gondolok a világ végére. Járok is oda sokat, a végére meg vissza, teagőznek kellene lennem, vagy annak aki főzi, annak aki issza. A fejemben ma párnacsata van, tollak szállnak, könnyűség. Minek is mondjam, reszketős derű, vagy csak a félelem maga, mit megszoktam én a féleszű.

Amikor felfeslik az a valami, az amit nem is nagyon tudok megjegyezni se nevezni, szóval az amikor a mellkasodon elromlik a villámzár vagy a tépő és befúj a szél, szóval azt érzed olyankor, hogy az kissé égő, hogy bár nincs korpa a hajadon, de a szíved az meg (bazmeg) hajadon, nem csak a státuszod, ha pocsolya állja utad, nem szökkensz, hanem átúszod. Na meg hogy ilyen tájt olyan locspocs minden eszme, felsózod gyorsan érzékeidet, vágyaid karba tömörülnek, görögülnek, ismételnek, még önmagukba veszve. A fejekben, meg felhő nevelődik, és hisszük hogy véresen komoly, lámpát gyújtunk ,de félhomály van és nézzük, hogy mennyi buta moly, jött el most hozzánk, minket így megidézni, de aztán pedig a kába lét, vezeti belénk a halál kábelét.

Attól tartok, hogy megilletödők, vagy is hát attól, hogy éppen szenvtelen - leszek, hogy kiderül az ha igen, vagy kiderül az, ha nem. Hanem attól is tartok, hogy kivétel vagyok, vagy, hogy én vagyok az átlag, hogy a minden majd semminek lát engem, vagy a belső semmim majd mindennek láttat. Tartok attól hogy kicsi vagyok , és attól is tartok ha óriás, hogy én lehetnék annak akárki, és amaz is lehetne nekem bárki más. Attól is tartok, hogy a szerepek, megpöckölik a szelepet, és kiszabadul a fránya Dzsin és nem kiséri majd madolin. Mert tartani  fog tőlem is minden dallam, meg moll akkord, és tart tőlem majd az a kéz, mely lesöpörhetné a port. Mert hát attól is tartok, hogy nem csak hogy leszek, hanem a por máris én vagyok, tartok attól, hogy megfonnyasztok valakit, mire ő, a hervadásba dob. Tartok még attól, hogy nem tartok eléggé mindezektől, attól hogy galamb is vagyok, aki megtanult enni a kezekből. De attól is tartok, hogy inkább veréb vagyok, vagy inkább csak cinke, de attól is tartok hogy akinek a kabátja lennék, annak nem igen lehetek az inge.
És persze magamtól, attól ..., az az amitől a legjobban tartok, nem a levegőbe beszélek, én mondom ezt, a 84-es antismaci bajnok.

Stílusgyakorlat gyászolóknak. Azt játszom, hogy 8 éves vagyok, fekete lakkcipőben a Hősök terén. Megtaláltál? Igen, az a legkisebb, igen, az aki pereccel integet. Paradoxon; a térdzoknim hófehér, persil nélkül, ez már abszolut. És rövid a nadrág, (de hosszú az élet), a kék, a gombos. És a napsütés meg a szél, ahogy játszik a véletlenszőke fejemen. Mellettem keresztanyám, virágmintás kosztümét látom és a vádliján az anyajegyet, a kézen gyűrűt, és gyönygyház körömlakkot. Aztán ég felé tartott sósperec, a legvégén pedig a nevetés. Teszünk egy félkört, Szt Istvántól Kossuth-ig, megyünk, magyaráz, államról, emberről, magyarokról. Az állam meg esik le. Tébolymatiné. Nekem. Hátunk mögött a hét pogány, felettük Gabriel, kényes ellenpontként. De nem vagyunk ellepontérzékenyek. Múlékonyak se nagyon. Még szerencse, hogy van az az oszlop, és rajta az az oxidálódott vagy koszlott angyalunk, ott fent. Még szerencse, hogy mi is vagyunk, de a legszerencsébb az az, hogy van az az idő. Hogy vannak, ezek az egymás után következő, de mégis csak megdermett pillananatok. Hogy van ez, ez a mi vágatlan változatunk.
Hazafelé eső, és bőrig ázás, aztán bundáskenyér és teaíz a szájban, végül dióbél. Aztán csak jön az este, hogy a szíveinket kerekre nyesse, kiszűrődő lárma a Balaton vendéglőből, villamosok kanyarzaja, ájulat. Lebegés a szétnyílós ágyon, beesek közé, ágyneműk, esti testek szaga. Onnan is kivesznek, paplanokba tesznek (mindjárt jönnek a törökök, szinte hallom Hunyadi ezt mondja). De most már az a hely is az enyém lett, bármikor visszamehetek. Van az a hely, az ágy résében, egy járat, összegyűrödött autóskártyák, kiesett matchbox kerekek, jobb sorsara érdemes pipázós sünik között bár, hihetetlen,de ott van az is, a Hősök tere.

Dolgaim közt teszek-veszek, rémnek látom a rémet, és kikísérek egy kísértetet. Tessék - látják, hogy ha ilyet látni lehet. Bennem jó sok akarat van, bár nem hiszek úgy az akaratban, mint az a sok hangos akaratlan. Volt egynéhány precedensem, ezért még feltudok böfögni, bőgni, de decensen, a gyomromból indul el, nem pang a szavam, így a hányados az a közös, nem pedig a nevező, és tán bánat ez (bár én nem így gondolom), de nem a hajó egy, hanem az evező.

A Cs. Ő egy gyerek, fiúgyerek. Óvodás és vasgyúró. A középsőt koptatja, únja. Onnan ismerem, hogy az atyja próbál hardveres analfabétizmusomon enyhíteni. Ilyenkor a velem közös háztartásban élő komputerommal a hónom alatt érkezem (ez már majd egy edda dal kezdete is lehetne), ott a szakit magára hagyom, úgy sem értem és megyek Cs.-vel palacsintást játszani. E játékot magukat felnőttnek csak félig valló , de vállaltan ihlethiányos alakok találják ki, amikor a minden kötél is szakad. A lényeg csak annyi, hogy célszemély beugrik ágyba, a "a séf", ez esetben én, becsavarom a paplanba, ő kibújik, és elszalad, én pedig - idézem: "elszaladt a túró" felkiáltással borzolom a nehezen borzolhatót. A konzisztenciát, úgy a tizedik palacsinta környékén önkényesen változtatgatom, végső eleseredésemben, lássuk be: elkurvulva, hurkazsírt kiáltok, majd javaslom alternatívaként - mivel update vagyok Cs-ben, akár Norbi a a csibefalatokban - a várrajzolást. Cs hozza filctoll készletét, első látásra is világos, hogy a rostironok száma az ibolyán még innen, de a spektrumon minden bizonnyal túl van. Ez színtévesztésre hajlamosít. Demokratikus döntésünk eredménye ezüstvár, arany huszárokkal, egyúttal ügyesen kitérek a türkízkék irányából jövő kellemetlenkedő kérdéseinek nyilai elől.
Mivel olyan városban élünk, amiben egy szikra vár nincs, pedig az nem is lenne sok, a tőlünk 10km-re lévő, várban és történelmi emlékekben sokkal inkább gazdag T. adja alapját tüsténtkedésünknek, tóval és mindenestül, nádihegedúvel. CS javasolja, hogy rajzoljuk rá a vágóhídat is, és érdeklődik, hogy tudom e miről beszél. Nagyon helyesen, mondhatni felnőttesen bólintgatok. Mondja nekem, hogy nem érti ez az egész vágóhídasdit, mert hogy az voltaképpen a tó fölé nyúlik be. Hiányos ismereteim kalapjából próbálom előhúzni a nyulat, mint egy végletesen elcseszett falusi roadshow illuzionistája, ehhez még szerény állategészségügyi ismereteim adnak némi zamatot.
Gyakorlatiasan mondom el, tehén bemegy, hókon vágják, ami kell kampóra, ami nem a vízbe, eszik meg a halak, aztán ember kifogja a halat, megeszi, hogy legyen ereje egy újabb tehenet letaglózni, tökéletes riszájkling, érted CS?  Érti. Megnyugszom.
De aztán meg az jön, hogy ott hány tehén halt meg már, úgy a világban és az időben? Abban, amit mi annak tekintünk akkor és ott. Emlékmű nincsen, tehát a mohácsi vész áldozatainál biztos lényegesen kevesebb. Tippelek: sok. Hiányos válaszommal beéri. Azt mondja erre, és hogy ez csak ott, azon az egy helyen, képzeljük el a világon milyen sok tehén halhatott meg, amióta világ a világ. Hát jah. Nem lehet leállítani, azzal jön, hogy az emberekre is mindez igaz. Aztán meg azt mondja, miközben a toll kupakját rágja, hogy ugye ez szomorú. Azt válaszolom, hogy még csinálok három palacsintát ha akarja, de többet nem. Fogalmam sincs miért jutott ez az eszembe, mert mindez több hónapja volt, arra emlékszem, hogy erre a mi közös időbkből az volt az érdekes hogy megmarad e, és azt is gondoltam, hogy persze, hogy megmarad. Azt meg nem mondanám, hogy miért, mert ha úgy veszem mellékes szál az, hogy a gyerekek okosak, a filctollak ezer színben pompáznak, a palacsinta iszonyat finom, a halál pedig mindezek ellenére, vagy tán épp ezért olyan szar, hogy szavunk se nagyon lehet/van rá. Vagy ha van, akkor abban rögtön az a törekvés, hogy megosszuk mással. Nem kezdeni valamit valamivel, nem azt mondom, hogy közösen jobb, de elviselhetőbb. ÉS még annyi, hogy nem szántam én ezt "szomorú" post-nak. Ellenkezőleg. Nem szántam semminek.

El vagy te tévedve. Önrevízió kell neked, nem szabad kommunikációs csatorna. Se élet, se irodalom nincsen benned. Nem igazán van mit mondanod, szóval nem igen kellene erőltetned. Tudod, ami olyan hogy érdekel valakit, olyan nincsen. Olyan se nagyon ami téged, magadat érdekelne. Lázba vinne, vagy hozna. Tudod, ami után szokott lenni az a néhány másodperces szünet, mert az van, hogy csak az lehet, semmi más nem. De hát azt se lehet tudni, hogy miből mit hallasz ki. Most meg vagy ijedve? Hogy túl jól érzed magad? Jól hallom, hogy ezt mondod? Tedd múlt időbe, akkor még van esély arra, hogy ne hazudj magadnak. Nagy seggével rád ült a tél, ahogy magadba bugyolálva elgondolkodtál, már megint. Nem kell mondanod semmit.
Gondolj arra, hogy nem vagy, akkor valahogy közelebb leszel a valósághoz, de távolabb magadtól és mástól. Ki mondta, hogy nem lehet ilyet? Miért hitted el? Magadnak se.
Persze én nagyon is jól ismerlek, tudom ködös vágyaidat, vagy amiket annak nevezel, amelyek beilleszthetőek a valahovába, és a sehogy sem egybevágóakat is épp úgy. Tudom, hogy mit szeretnél, de nem tudom kimondani helyetted, ezért is mondom: nem kell semmit sem mondanod.

Mondanom kell valamit. Nem, ez így nem lesz jó. Mondanom kellene tudni valamit. Azt kellene elmondanom, hogy nem tudom én azt a valamit, sehogy sem kimondani. Miattam nem, egyébként sem. Késztetésem van azt a valamit mondani. Ki. Na nem azért mert azt hinném, hogy jelentékeny volna, vagy fontos. Nem, csak azért mert nehéz bent tartani. Azt a szót, ami még nincs kitalálva bennem, de nem csapongás mégsem; megalapozottnak tekinteni a létét. Csak körvonalazva van. Az van sejtetve benne, hogy mi is az, amit seogy sem lehet. Hallgatnom kell erről, magamat hiába minek is bántsam.
El kellene tudni mondani, ahogy az erekben a vérrel elkeveredik az idő, és azt, hogy milyen érzés mindez, ahogy bennem, ismerem. Mondom magamnak. Lehet, hogy nem is szó, csak érthető sóhaj lenne ez, amit még magam sem értek igazán. Vagy egy, a lépcsőfordulóban felejtett köhintés, jelenidejű emlékhurut. Talán úgy van, hogy ami eztán lesz, én már valahogy arra is emlékezem, elfojtott indulatot érzek így, pimaszságom miatt.
Mondanom kellene valamit, és tudni, hogy az a mondat onnatól kezdve már: van. Bizonytalanul, botladozva, de hogy van, azt is jó lenne tudni kimondani. És azt, hogy temérdek időmmel nem tudok elszámolni, hogy a mellkasom luftballont rejt, abban pedig kolibri van és beszédes szárnyak. Repülés az van. Kicsinyke tér, az van. Csempe a francba, az van. Minden van, talán éppen attól ilyen pokolian elviselhetetlen néha? A hely szűke miatt?
Vagy ahogy a rendelkezésre álló légköbméter helytelenül van kitöltve. Olyan egy kicsit, mint ha fészket rakott volna bennem valami, csak remélni merem, hogy nem a fene az.

Sok minden most összegyúrva, a többi pedig eltörölve, homályba csal ami éles, a kéz bele esik az ölbe, egy pohár alján Dzsin vacog, kívántam már hármat, ami lényegében egy lett, ha elbukom majd jól magába fogad az önpusztító egylet.

A lehető legváratlanabb pillanatokban azon kapom magam, hogy magyar vagyok, e tény azonban kevésbé említésre méltó mint amaz, hogy mint ilyen: el vagyok kalandozva. Tkp, mint minden mondat után ez után is odabökhetném, hogy; már megint, de most aztán rettenetesen. Igazából kellene mardosnia az önvádnak, már megint. Hónaljfoglaló vagyok, hátra felé lövök és engem minden nyilam tegez, már majdhogy indok nélkül tökéletes tájkép, feszt az. Ahogy azon a domborművön az a negatív szemgolyó is. Vagy ahogy egy megilletődött lépés egy templomban, autentikus ateizmussal keveredve. Legelőmön - ha úgy akarom a fű kövér, bár a barmok a javát lelegelték, képzeletem pang, piacképtelen termék, olyan nyeklős-nyaklós, de nett marionett. Szeretem ahogy belém szivárog az ami történik, nem az amit így vagy úgy okoz, hanem maga, az egésznek a folyamata. Még akkor is így van, ha mindezeket nem értem, vagy esetleg nem is akarom érteni. Ebből egyenesen adódik, már mint, hogy el vagyok kalandozva, szóval, hogy ez által arra is kárhoztatva vagyok, hogy tudni véljem, mindig nem lehet kalandozni sem, se kint, se bent. Nem tudom pontosan, hogy mi az a mámor, de van amikor azt hiszem, szeretném tudni. Akkor meg úgy - persze, már megint - ahogy lehetetlen: szakadatlan.
Fosztóképzők harmincadja.

Van, hogy egész egyszerűen - minden különösebb ok nélkül azt tudom érezni; vagyok. Mondjuk azt is, hogy jól. Hogy ebben mennyi az önrész és mennyi a hitel, azt nehezen tudom megítélni. Megfejthetetlen egyenlet, ismeretlen okok. Inkább csak sejtések, belemagyarázásaim füzérei, elképzelt igazgyöngyök. De szépek. Előrehozott és testre szabott karácsony. Talán. Szabódom magamnak.
Megrémít, hogy milyen könnyű is tudok lenni olykor. Most akkor melyik vagyok? Sok cukorral iszom a képzeletet. Ilyen. Vagyok.
Az észnél légy (11 óránál), aztat mondogatom magamnak.

-

"Arra is szeretnélek megtanítani, hogy ha nincs a világban érvényes etikai rend, mire érdemes gondolnod, ha találkozol valakivel, aki azt mondja: szeret. Arra, hogy nem mondott semmit, csak illedelmesen tátogatta a száját. Szeretne tőled valamit, ezt mondta pontosabban. Jó esetben azt sem tudja mit szeretne. Lehet, hogy jót akar, de egy szerelmi kapcsolathoz az önmagában kevés."

Kornis Mihály - Aki szerelmet hazudik

Levél magamhoz.
Kedves,... hogy is nevezzelek - ismeretlen katonám, tündérfalatom (te torkon megakadt mócsing). Arra szeretnélek figyelmeztetni, hogy el ne hidd, hogy van, mert nincsen. A viszonylagost lehetőség szerint ne keverd össze a kizárólagossal, onnan t.i. nem igen van visszafele út. De ha már mégis, akkor se. Ahogy így elnézlek, azt látom, hogy téged tenyérre lehet kenni, és természeted is arra hajaz, hogy gyakrabban pofára, úgy mint a vajas. De minek? Az a legnagyobb bajod, hogy váratlan időpontokban,...megnyájasulsz, pedig belátásom szerint, csak aljas vagy. Ez mindennek a teteje, az aljad. Azt tanácsolnám, hogy amikor indokolatlanul könnyűnek érzed magad, akkor hagyd a picsába ezt a nehéz a szívem érzést, mert akkor a legüresebb. Nincs is olyanod -tudhatnád - csak úgy tesz. Menthaszív, ha kapar a torok, az meg csak duma, hogy van anna aki örök, inkább csak monoton körök. Egyik lázad itt, a másik ott.
Amikor felkelsz - a körülményektől függően - lehetőleg ne kelj fel. És a legfontosabb. Ne tégy úgy, ne mutasd magad úgy, mint aki van, mert nincsen. Tükör kérdése az egész, majd egyszer bebizonyítom, ha lesz hozzá nekem, vagy másnak kedve, ha kell olyan. Ne siess, már réges rég le vagy késve. Semmiről. Mindenről. Magadról. Másról. Az emberversenyben nincsen vigaszág, ahova vergődj. Javasolni tudnám a gravitációt, abban a néhány másodpercben például pont és csak az lehetne amit szeretnél, vagy amit akarsz. Na jó a végén loccsanás van, de az már nem érdekes, a boldogságot nem rőfben mérik, magad mondtad. Semmi sem tök életes.
Mélységes szánalommal üdvözöllek, cseszdmeg. Magad.

Járt könyvet, járatlannak, sohse adj'. Nem igazán lehet tudni, mit hámoz ki belőle, hámoz e valamit is, van e hozzá nyúzókése, vagy csak bárdja. Meg úgy általában, nem kell ismeretleneknek könyvet venni, mint ötlet, mint játék jó, de amint fordul a vakszerencse, ellened fordul az. A könyv két éve fordul ellenedbe, a pihenő ideje, a várakozó ideje, ami volt neki, a lapok közé beszivárgó idő, az támad ilyenkor, nem a betűk, az kit érdekel, azok az enyémek, mint a sárga füzetlapok is. Illedelmesen lehajtani a fejet a könyves polc közelébe érve, a gerincére sunyítva mint a kóborkutya és szarul érezni magam, mint aki bűnt hord magán.
Így esett, hogy én ezt a könyvet a picsábajólkibasztam, menjen, tűnjön. Rossz volt, soha nem dobtam még ki könyvet, de már halott könyv volt - így vigasztalom magam, semmit nem tehettem érte, megölték azt a könyvet, nem tudtam megvédeni.

Vigyázni kell. Villogó piros a lámpa, fülsiketítő a lárma a kíséret, vibrál, figyelmeztet: egyensúlyozás jön. Pavlovi reflex a zuhanás.
Nem lenne jobb, ha rosszabb volna - ezt bizonygatom magamnak. Egyre. Kettőre.

Minden nap megkeres. Azt susogja a fülembe, bele a fejembe, na de legbelülre, hogy menjek vele. Hogy vége van (ne tegyek úgy, mint aki csodálkozik), hogy nem lesz itt már semmi. Mondom neki, mész a francba el, dolgom van, a dolgomnak vagyok. Akkor jön a nevekkel, névsort olvas, mondom neki, hallgasson már. Belefojtom a szót. Menj a pokolba - mondom, egyedül nem, azt válaszolja. Arra meg az jön, hogy nem fog történni semmi, mondom, neki, az is történés, hogy minden áldott nap eljátszuk ezt a hülye játékot, hogy ő jön és telebeszéli a fejemet, én meg úgy teszek, mint aki hagyja.
Ha elbizonytalanítom, mondjuk én vagyok felül, akkor oda menekül, a "hogyan is gondolhattál ilyet?-be", cinikusan mosolyog, gyanút fogok, magamra ismerek egy kicsit, megváltozik a hangnem, meglátom benne azt, ami akár én is lehetnék, s hogy nem az vagyok, azt a véletlennek tudom be. Kihasznál, kérlel, mozdulatra, ájulásra, tébolyra biztat. Most nagyon, nagyon kell vigyázzak, ilyenkor ezt gondolom el magamnak. Nem mehetek, mondva csinált indokokat keresek, hogy akkor itt valami üresség támadna. Hiány lenne. A pofámba röhög. A pofájába röhögök. A kabátja belső zsebéből képeket húz elő és az asztalra hajítja őket. Szétterülnek az üveglapon, azon ahol az arcom is tükröződik. Az egyiken észreveszek egy apró részletet, akarom mondani neki, hogy nézze meg, például ezen a képen, abban a szemben nagyon jól látszik most már, hogy ami mögötte van az én vagyok, ahogy magamat odaképzelem, de én magam nem vagyok ott mégsem, soha nem is voltam, és azt, hogy üresnek üres tetszhet így.
Mondom ezt neki, próbálni irányt adni az iránytalannak, de akkor már nincsen ott, elhagy. Holnap is jönni fog, kínozzuk egymást, hiányzunk egymásnak. Sose lesz vége. A rosszabik énem csakis magára rezonál.

- Ugye, nem lehet így élni?

Kérdezgetem gyakran azokat, akik a világ azon szegletében  élnek még ahova egy meglehetős gyáva lélek is kimeri dugni nyálkás csigaszarvait. Mintegy letapogatva van-t és nincset. Szkennel. 
Van hogy azt mondják válaszul: hogy, nem, így nem lehet, ki-ki vérmérséklte szerint még azt is hozzá teszi, hogy bár jó volna, és van amikor az ellenkezőjéről biztosítanak; - semmi baj veled, lehet így élni, (de nem érdemes) végül is, ha elgondolom; füllentenek.
Mindkét válasz esetén izgalom vesz rajtam erőt, olyankor azt hiszem; szeretem őket. Azért csak hiszem, mert nekem ez alapvetően tilalmas szavam - egy ostobaság okán az. Az én ostobaságom az ok, mit szépítsem, szépítettem én már sok mindent is és eleget is - interperszonlis kozmetika, a végén sebkenőcs, seggrepacsi, hullaszagú lélek, mindegy. Tudom ezt, ismerem.
Őket, ezt mondom. Azokat akik valahogy eredetiek, (azok is voltak, vagy csak azok maradtak?) holott nem céljuk annak lenni, sokszor nem is tudnak róla, vagy ha igen, de legjobb esetben sem érdekli különösebben őket. Nem tudnak olyanok lenni, mint az álcák. Nem értem hogyan bírják. Sokszor és sokat tudnak szeretni, nekem a legmerészebb számítások után sem kell használnom mind a két kezemet, néha még őket is csak úgy merem bevallani, hogy szégyenkeznem kell miatta, a minősége miatt.

Nem lehet így élni. Lehet így élni

Mindegy, tényleg mindegy hogy mit mondanak, nem a válasz tartalma miatt lesz jó a (mim?)...a kedvem, talán az, olyan mint ha kicsit ismernének, vagy lenne bennünk hajlam rá, és az mindebben a legfurább, hogy nem venni észre rajtuk, hogy e tény kicsit is bosszantaná őket.
Ha rajtam múlna rosszul lennék csak úgy, egyik cigit szívnám a másik után, meglehet remegni kellene, de nem lehet. Az én remegéseim kizárólag hányinger és fejzsongás kíséretében nyomják meg a kapucsengőt, általában éjjel.
Meglepnek, rossz vendégek, feszengő légkör, füst és ital, néha mindehhez hathatós külső segítség.
Ilyesmikre nincsen befolyásom, hivatlan vendégeket, hivottra sem cserélek zavaraimban. Pedig olyan egyszerű volna. Valami nincs meg bennem. Szimatolok.
Majd elfelejtettem: Zs vagyok, harmadik napja nem iszom alkoholt, de nem kell megtapsolni, most nem szeretem látni valahogy, ha két kéz összeütődik. Félnék, közé képzelem magam.

Idegen klaviatúrákkal ékeskedem. A vindóz én vagyok. Amaz romokban.
Csigalassú az idő, kedvem lenne azt mondani, hogy tolja ki a szarvát legalább, de nem vagyok a szarvak embere. Illetve igen is meg nem is. Egy ideje. Nem vagyok. Nem is. Igen is. (ha mis, azt meg nem veszem észre kellő időben, bedumálom, hogy rosszul látok csak, vagy hagyom, hogy bedumálják, a frászkarikát)
Aztán eszembe jut - ebben nincs semmi logika, a józan ész bakugrása alighanem, hogy tisztalap vagyok, vagy is, ha őszinte próbálok lenni: voltam az. Felesleges emiatt másokat kárhoztatnom: ilyenek, ha valami olyasmi kerül a kezükbe amivel nyomot lehet hagyni, akkor kaszabolnak. Mondom, ilyenek. Hagytam, zokszavam nem lehet, de olyan különös az is, hogy attól mert nem lehet, attól még van. Nagyon is van. Csak csitítgatom, altatom, andalítom, jajj még ringatom is (ha figyeltél akkor most észreveszed, mindez azt jelenti: tudom). Nem akarok olyasmibe keveredni amit tkp azért okoz szenvedést, mert megvetem, magamat megvetni  már csak olyan formán mint az ágyat, csak a puhaság, a lágyság miatt. Nem akarok hasonulni. (hasazni jobb, nincs ilyen szó, egy kicsit van, na). Persze nincs, csak ha akarom. Azt hittem jó akarok lenni, másért egy kicsit és persze magamért (vagy nem persze, de így alakult), de aztán csak az derül ki ilyenkor, hogy egyszerűen hülye voltam, semmiért. Egy szó szerint.
Az embernek talán van, valami belső kamrája (na ennek semmi köze a szívhez), pinceszerű dohos helyet képzelnék ide el, azt viszont nagyon is a szívem szerint, ahova azokat a napjait hurcolássza az ember egyre, amelyekkel sehogyann nem tud elszámolni már magának. Hamis és álnok könnyebbség, hogy e helyen már évek óta nincsen lámpa, mind kiégett, vagy kilőtték, akad olyan is amit én csavartam ki. Utáltam már számolni ezeket a napokat, szégyen ide, na de oda. Az nem mindegy..., az sehogy sem az. Van olyan hely is nyilván ahova a pántlikázott napokat teszem és ott is van jó néhány nap, csak valahogy keveslem.
Meg nem mondom, mikor és milyen körülmények között hallottam először, és kinek a szájából (rá azért illenék emlékeznem), azt hogy: boldogság.  Arra sem emlékszem, hogy miért gondoltam azt, hogy az valami olyasmi, ami hosszantartó és elérhető állapot, hogy ebben rejlene leglényegesebb titka, mi másért is akarna lépten nyomon mindenki annak lenni, és mindvégig hiszi, hogy időtartama szándékokon, akaratokon múlik. Állandóan és azon. Ez fontos lehet. De nem lehet minden. A behemótok persze ezt máshogyan látják.
Mint ha ez ma is így volna, és nem csak bennem, mint ha ez lenne a mi nagy, kollektív hazugságunk a boldogságról, hogy egy hely, maga a rév ahova el lehet és érdemes eljutni ( maga az út legitimitása egyben feltételezi a cél létét, egyben, innentől már nem lehet arra sem gondolni, hogy nincsen. Az.) Valahogy olyannak képzelni el, mint amikor a győzedelmes úszó becsap utolsó erejével a célba, megtörli szemét és az eredményjelzőre tekint és látja, hogy most már aztán mindennek vége. Ünneplés, interjú, avatás, lehet hazamenni, hátradőlni, vagy a megelégedettség bazi nagy dunnáját magunkra vonni, majd aludni örökre, és álmodni az ébrenlétet. Már megint ringatózni.
Hát hogy lehet, hogy valami, amire az ember természetének ilyen nagy szükséglete (öltsön ez alakot nőben vagy férfiban, gyerekben, munkában, vagy bármi másban) abban mint állapotban nem képes élni?
Magamtól kérdezem mindezt (hanyatthomlok), kitől is kérdezném, erre itt és most, megint csak én válaszolhatok. Hallgatok. Egyedül.
És milyen furcsa ívet írt le megint a józan ész, úgy kezdődött, hogy boldogság és egy ismerős ízű szó lett a vége, pont.
A boldogság valahogy úgy lehet mint a liposzóma, mindenki hallott róla, vagy valami tvshopban látta is, ha jól odafigyelt, néhányan meg tudják is hogy mi az, és van akiket pedig cseppet sem érdekel. Tökmindegy. Ha lemondok arról, hogy olyannak képzeljem el, mint eddig mindannyiszor, hogy többé nem elérendő konstans, és közmegegyezek arról, hogy a boldogság leginkább annyi ideig mutatja felénk pufók angyalarcát, mint az 50 méteres gyorsúszás befutói között az eredmények közti időkülönbségek, akkor, és csak is akkor, azt hiszem voltam már boldog.
Sokszor méltánytalanul voltam az, hol megátalkodottan, vagy megmagyarázhatatlanul, hol pedig - letöbbször - ostobán, nem is olyan rég pedig azt hittem, hogy az. Annál pedig nincsen lejjeb. Hazudni magunknak a boldogságot, ez alól nem mentesít semmi, még ha jelentős asszinsztenciát is kapunk hozzá, a legrosszabb esetben.
Könnyű okosnak lenni - ez ötlött most az eszembe, no meg az, hogy ez is álságos mondásaink egyike - nem az, azt hiszem okosnak baromira nehéz.
És még azt is mondtam itt e percben magamnak, hogy bzmg sebtolvaj, ilyen rohadt nyálas post-ot jórégen írtál, tán még soha.
Világcsúfja (vagy) leszel meglásd.

Teszek és veszek. Rabol az időm, néha tesz egy kört itt a szobában az a valami, amiben annyi empátia van, mint egy komodói sárkányban, viszont nem annak tetszett és ebből jó sok galiba származott, de azért minden tét nélkül lehet egy té-t tenni a végére, mást se nagyon. Utánam a múlt idő. Halvány özön sincs róla. Szóval, kerülget engem a forró kása, a talpam alatt, azért az mégsem talajvesztés. Ez az okoskodás, most nem tudom, hogy objektivítás, vagy egyszerűen árulás magam felé, időnyerés, végsősoron túlélés - ha igen, akkor úgy, hogy már megint.(kérdezem ezt én ilyenkor magamtól, csak zsenát kitenni a kérdőjelet) Mondjuk új cipővel felvértezve (ígérem utoljára teszek utalást erre) más, egy kicsit más a megvilágítás, nem alapvetően, de más. E szobában, most túl sok a tükröződés, a reflexió, hogy értsd, mindenhol valami oyasmibe botlok, ami nincsen, de akár lehetett volna, általam is és....(ezt a mondatot nem lehet, vagy nem illik befejezni, magam sem tudom) Nincs semmi ebben, minden tárgy elkezdi felvenni a magáénak hitt, vélt helyét, egy macska alszik, alatta egy jó ideje kataton hálózsák álmodik, nem tudom miről.
El kell mennem K-hoz, muszáj, halogatom, de ugyanakkor érzem hogy el kell mennem, nincsenek elképzeléseim, hogy miként fogom elmondani mindazt ami történt és mindazt ami nem történt, nem számítok semmire, ezért aztán nem is tudom, hogy mire várok. Lehet, hogy egy szánalmas kísérlet mindez egyfajta önigazolásra, vagy arra, hogy helyén van e akkor is az eszem amikor képes a hibás-nemhibás vezérszálát elengedni.
És még van itt valami, egy nem mindennapos, egy tetszhalott teafiltert nézve - először csak bent a fejemben - magamra ismertem, de nem fájt, illetve fájt, mert persze hogy fáj az ilyesmi, de nem úgy, vagy nem annyira, vagy nem ott, vagy nem tudom, vagy csak bebeszélem, de azt akartam hogy legyen az a kép, kísérletet tenni arra - nem többet - hogy milyen az. Hogy mi az, hogy mit akar. E képektől kelleni tudni távoltartani a komodói sárkányokat. Minden mást pedig beleengedni.

Sebtolvaj, megérezve az idők szavát és a lába szagát, egy nyúlcipőre tett szert.
Öröm, kontra konzumidiótizmus.

Hűlt helyek. Olyan tanító jelleggel, célzattal. Félreismerések, felimerések története. Laza cucc. Leegyszerűsítve: (a) kuss van. Vagy lesz. Mindegy.
Mondva van, valahogy úgy van ez a blog, mint valami kötélpálya, segítendő a navigációt, az egyenesedést, hajlam szerint, de azt se bánom, sőt néhánytól kifejezetten elvárnám, hogy - mivel ez lévén a multifunkciós kötél(pálya) - kösse fel rá magát, de ne tegyen úgy mint ha fityegne. Mert azt csak az tud, aminek tömege van.
Jól össze van rajzolva az arcom, lehet undorodni a tartalmakon.

Az olyan ember - mondom magamnak citromízű apátiával (már megint) a számban - aki kijelentő mondatokban beszél, nem éppen számíthat rokonszenvre. Ezt mondom, bizonyára mindezt csak azért teszem, hogy amit úgy általában erénynek tekintenek, nevezetesen azt, hogy az ember simán megtudja szokni a szokhatatlant, elviseli a viselhetetlent, szóval, hogy mindehhez kellő távolságtartással undorodjak csak, úgy, hogy engem magam ne érjen a magamáltal okozott. Jobbára locsogni jobb, megéltem ezt az élményt is magamban, látszólag könnyűnek, szabadnak lenni, tényleg van hogy mindez mámorítóan könnyű lebegésnek tetszik, (találkozunk a szönyeg alatt jeligével a kiadóba). Elhinni a valamit akarást, és azt is hogy a valami az nem valami bazi nagy függöny ami mindig csak arra van, hogy valamit elfedjen, amitől meglehet ijedni, amire lehet várni vagy vágyakozni, nota bene: valami titkos program által vezérelve feltételezni a létét, mely vissazhatva minket, és összas akarásainkat igazolja. De most az van, hogy mindenből inkább kihátrálni, magabiztosan alkalmazni a nagy szavakat, melyek jelentéséről még a sejtések is csak csetlenek és botlanak, idézni klasszikusoktól, hangzásuk szerint,lehetőleg pontosan, és mindig mindenből kihátrálni ha nehézségek adódnak. Soha nem néztünk ilyen félelemmel és iszonnyal saját fájdalmainkra mint most, minden szükséglet azért ordít, hogy nyomban kielégítve legyen, azonnal. A legapróbb késedelem is fájdalom. A valamit akarni kell, de jobbára csak azért, mert azt súgja minden, hogy kell. Behelyettesítünk, kitalálunk, szavakat adunk neki, körvonalazunk. Az elalvás előtti néhány percben - csak magunknak, négyszemközt, vagy szemtelenül inkább, bemerjük vallani, hogy ami fontos volt, az nem volt fontos, hogy fingunk sincs, hogy mit akarunk, vagy amit akarunk az mennyire a mienk. A tévedés jogát szeretjük fenntartani leginkább, ragaszkodunk hozzá. Elbizonytalanít a káosz, a válságok értéke, az értékek válsága. Reggelre elfelejtjük, és megint találunk egy feltétlen-fontosat, mert a fontosnak lényege az, hogy lenni kell, muszáj lennie. Ha van az embernek top10 ostoba tulajdonsága, a reménykedést belesorolnám, innen ezekből a szemgödrökből esélyesnek látszik Mindez olyan erős szükséglet, mint a nyári kánikulában a körúti ásványvizes palackok, amelyet azért hord magánál a korszellem, mert a szomjúságtól is fél, s ha fél hát nem mástól a halátltól fél, vagy attól ami még rosszab, hogy ő már tkp nincs is. Aki pedig a haláltól fél, az életére keres magyarázatot, és csak sejteni lehet, hogy nem talált még megoldást. Az 'én' magába tekerőzve fázik, értsem csak jól (ne féljek), mindenkinek kell az a pulóver, de mindenkinek mást okoz a hiánya, irány a konfekció. Vélhetően én elég pulóverékony vagyok, nem is annyira a fázástól félek, nem is annyira a téltől, inkább csak attól, hogy mindezek hogyan összegződnek bennem, hogyan adódnak össze, valami egésszé, vagy legalább egésznek hittnek.
És van az énidő, és van a teidő, és örülni lehet, ha egymással szóba állnak.
Én néha gondolom azt, hogy ebbe néha bele kellene halni, hogy amikor ez így van, az olyan szép, hogy nincs értelme kitalálni azt, hogy mi a fontos, nem érdemes azon töprengeni hogy mi értelme, nem érdemes latolgatni, hogy van e súlya, mert nincsen neki. Olyan ami valamit ér sehogy sincsen. Azt hiszem ezt nem lehet a nagy világlegóba beilleszteni, belahalni valamibe manapság gyengeségnek számít, de azt hiszem elkerülhetetlen is, ha volt egyáltalán valami, valaha, amiben egy kicsit is hinni tudtál. Nem arról beszélek, hogy megsemmisülni, nem. Csak azt állítom, valamibe időnként jó lenne belahalni, azaz megtudni; éltem e valaha.

Nincsenek ambícióim, az a baj. Egyetlen jelentéktelen - anakronisztikusnak egy cseppet sem tűnő - úgy nevezett életcélt nem tudok felmutatni. Pedig olybá tűnik, hogy ez lenne a passport a hallgatólagosan kialkudott emberversenyre (human race, kicsit máshogy). Alighanem én e kornak éppen a divatját múlom alul most magammal. Ezen csak úgy tudok változtatni, ha hazudok befele, erősen figyelek, hogy mások hogyan basszák át magukat és hogyan sminkelik el a horzsolásokat színlelt muszáj-jókedveikben, keverik émelyüket, nappallal, éjszakával. Az meg nem jelent semmi enyhet, hogy akik most szembe mennek, azok és ugyanoda érkeznek el, így vagy úgy, kárörvendni siincs kedvem. Aki nem akar érteni, az nem fog és ez már mindig így lesz. Tanulni se lenne kedvem, hogy kurva okosan mindeféle előnyökre tegyek szert a kevésbé okosakkal szemben, mert ezt én csak már így látom, hogy minden inkább van csak magáért, sokszor a másik ellenében. Egy felosztható hely ez, felosztható halmazokkal. Nincs osztozni se kedvem, tán soha nem is volt, csak valahogy nem volt, vagy nem éreztem mindezt ilyen élesen. Érzelmileg erősebbnek lenni sem lenne jobb, szintén olyan okok miatt, hogy ez is csak vesztesek és győztesek csatája volna, illetve az irányba tart, nem értek én ehhez és egyre kevesebbet értek mindebből. Anyagi javakra sem vágyok tkp, vagy ha mégis azok épp oly triviálisak mint amennyire elérhetetlenek. Ami meg nem anyagi természetű az megvan - ide írhatnék olyan giccses szarságokat, hogy járdarepedésekre rácsodálkozni egy petákba sem kerül, de az sem ahogy két kéz találkozását lopva kilesni egy téren.
Apró céljaim vannak azért, most hogy minden így alakul, most hogy egy ideje ilyen olyan stop táblákat kapok ajándékba. Meg kellene csinálni a reluxát a fényviszonyok formálhatósága okán, és azt hiszem nem ártana a paplan alá bevezetni a vizet a telefont és az áramot. Későn kelltem, nem is kelnék már egyáltalán. Azt nézem ami van. Nem látok. Úristen, még a végén idealista leszek, vagy kommunista, vagy istenfélő.
Onnan azért majd magamra ismerek, hogy féllábon a fejemet félre fordítva ugrándozok, mint a régi strandolások után, törölközöbe burkolózva, lila szájjal vacogva, de akkor már nem leszek vízes, látni fogom ahogy kipotyognak cseppenként a szavak a fülkagylókból. Valaki telebeszélte a fejemet.

Istenem, adj két megvakult szemet,
Imás ajkat, ki térden emleget,

Lelket, ki tudja, tenni bírsz csodát
S agyat, ki nálam sokkal ostobább.

J.A. - 1923. jan. 9.

Egy pult alatt avul és lapul a múlt, és ott van a katapult és a gombja. És ott is reszket még befelé a sok huncut és erős, kikre nem lesz gondom, kiknek nem lesz már rám soha gondja. Akiknek nincs és nem lesz belső rendje, ha van amit mond, annak mellkasig (belűlről) tart a végtelenje. Pult alatt avul és lapul a múlt, és én is ott vagyok a kényszerűen megdéja-vult, és bánatot köpök ki reggelente, no és ott aki nincsen, csak vázlat helyett iderajzolta nekem az isten, hogy magammal radírozzam ki nehezen titkolható undorommal, de magam. Fejemben a sok képek a ködök, kérek, szeretek és erőlködök. Reggel süket vagyok, délidőben néma ,este vak, mondom; sebtolvaj, én nincsenigazából megutáltalak.

Nyirkosságot csinál a szembe belül, ennek a kis időnek is a végtelenje, ami voltam, vagy akartam lenni. És mindegy is már, hogy győzelmeimről lemondok vagy lebeszélnek. Elidőzni az útközben elhagyott részeken, aztán meg elnyúlni rajtuk, amikor már esteledik, részegen, és persze ide acsarog a 'mi lett volna', ha nincsen gazda és nincsen szolga. Kabátot öltök, érteni való; én már csak így tudok beleegyezni a télbe, átmeneti cipőbe bújok és megyek azt utcára ki, félve. A szívem megolvadt műanyag lesz tavaszra, aki már magára sem szivesen szavazna (bang), de két hurkapálca lesz alatta. Hobbivadász. És nem néznék, se pihét se jelet, ami egy gyengét idejekorán tönkretehet, de nevetni azt meg meg kellene tanulni a nyűveken, a dézsmán, ahogy betegbe beleharapnak és eltelnek vele, és nyárnak hisznek mindent, ami a szívüknek is csak a tele. Csak elesznek, és fordítva vetik a keresztet, fejünkben parancs van, gőzölgő egomámor, leszopogatják a húst a múltról, a máról.
Ember farkasnak éhsége.

Kilencszer érkezett,
kilencszer távozott,
nyolcszor nagy ábrándot,
egyszer csak frászt hozott,
egyszer egy sátorban,
(alkalmi jászólban),
kilencszer lélekből,
kilencszer szakadva,
nyolcszor egy reményben,
egyszer meg feladva,
nyolcszor a párnák közt,
egyszer a szabadban,
háromszor leszopva,
kilencszer kinyalva,
kilencszer szerettem,
egyszer meg utáltam,
kilencszer megettem,
kilencszer kihánytam,
kilencszer feldobott,
s úgyannyit elkapott,
kilencszer koptattam,
egyszer meg koptatott,
kilencszer széltében,
kilencszer hosszában,
egyszer egy fürdőben,
háromszor kocsmában,
kettőször felettem,
hétszer meg alattam,
egy ízben feladott,
épp annyit feladtam,
kilencszer széttárva,
kilencszer becsukva,
háromszor kivűlről,
hatszor meg bedugva,
háromszor duplázva,
kettőször felezve,
egyszer meg szólítva,
háromszor nevezve,
hétszer a kezemben,
egyszer a hasára,
nyolcszor még félig se,
egyszer meg végig be,
háromszor magamban,
egyszer csak magában,
kilencszer lelkemmel,
kilencszer húsában,
háromszor szürkésen,
hatszor meg hétágra,
kilencszer komolyan,
kilencszer félvállra,
kilencszer félvakon,
kilencszer süketen,
egyszer egy raklapon,
kétszer meg üresen,
kétszer úgy üvöltve,
ötször csak csendesen,
kilencszer józanul,
kilencszer részegen,
nyolcszor nagy ábrándot,
egyszer csak frászt hozott,
kilencszer érkezett,
kilencszer távozott.

Az anyám az olyan nekem, hogy ritkán kérdez, de akkor nagyot. Én meg olyan vagyok, hogy amikor nagyot kérdeznek tőlem, akkor egycsomóba ugrik a gyomrom és úgy tudok csak értékelhető választ adni, mondani, hogy mi is a nagy helyzet. Nézem a padlót - a pvc-n kapaszkodókat keresni a vesztesek mániája. Tömörítem a mondandómat, bizonyos részleteket kihagyok, bizonyoskat eltúlzok. Barom helyzetben, barom vagyok, de nem szeretem amikor az anyám azt mondja, maga elé dünnyögve, hogy hülye kurva.

"Keresd. Keresd. 
Ha nem találod, keresd, 
mert kétszer kell, hogy szeresd, 
ha egyszer nem jó, kétszer kell, hogy szeresd"

Ahogy az az asztalon a gin-tonik, lassan, lustán szétfolyik, és az arcodból lesz egy preview és nézed ahogy mindig azokkal volna baj aki a hátat mutatja meg ebben a giccses képben. Zavartan azt mondani erre: ahhha, értem. Ahogy egy könyök egy ablakra dőlve eltűnik egy nagy kanyarban, ahogy hunyorítani próbálok, hogy maszálódna már el minden azon képen, hogy lennék impressziók nélküli impresszionista, dolgozni csak magunktól foltosan az égen, úgy mint régen. Csak értelmem van, mindehhez csak értelem nem kell, másé - lehet tudni - soha, sehova nem viszel, de az is jó ha elvisel az az emlék, ami szívesebben lennék, mint jelenidőben megbúvó való.
Éppen ráncokat csinál most az isten, és fényes por lesz a szemeimben, és a szemsarkában ő ,ha volt - ő lesz majd a rozsdafolt. Hunyorítok persze akkor, és nyolcat vennék be a hatból.
Nem lenni vagyok, nem vagyok lenni, lenni nem vagyok, vagyok lenni nem. Világos. Lép. A sötét. Veszít. Lassan hömpölygő időt akartam, te megáradt folyó.

Jajj ti szegények, hívlak titeket ébredés után, de késő este is és hallgatnotok kell, ahogy belétek zokognám, hogy a van az voltaképpen nincsen. És mondanotok kell valamit, hogy a valami  az van, de nem úgy, ahogy azt én azt egyszer elképzeltem, s hogy igyekezzek békét kötni vele, de ne szégyeljem magam, (szabaduljak meg a gonosztól). Valahogy úgy lehet, hogy akinek a világa gömb alakú - vagy legalább hajlott - az valóban sehogy sem eshet le róla semmi módon, nincsen ott már semmi part ami leszakad. És ti azt, azt az ívet igyekeztek odaadni amivel az én korongom peremei egyszer valahogy majd csak összeérnek. Kész csoda lenne, ha ez megtörténhetik. Nem tudom mi biztat reménykedésre minket, az ostobaság e, vagy a hit az ennél valamivel jobb-ban. A paradicsomról (mennyekről) már ritkán esik szó köztünk, vitamihiányos lettem, skorbutat, járatlanért el nem hagynék. Irígylem azt ez erőt, szeretném magaménak tudni azt az erőt, amivel hátat tudnék magamnak fordítani végre és valahára. Vállrándítás szeretnék e napokon lenni, dérütött közöny, magában hinni tudó, de buzgó vakság. Egy ideig szeretnék ez lenni, aztán meg más, és azt is szeretnék, ha kikopnának belőlem a dolgaim, a jók is meg a rosszak. Csak arra szeretnék most emlékezni, hogy miként kell felejteni. Csak azt szeretném most tudni, hogy mi is az amit nem tudok. Lesírlak benneteket és ti hagyjátok magatokat, jajj ti szegények, magammal titeket megkínozlak.

Ma reggel azt éreztem, hogy egy épület van a mellkasomban, de nem elég óvatosan ébredtem fel a bal lábbal, és valahogy összeomlott.

Kintről jött szavak: "csak a kétség fér hozzád", "te nem fogsz tudni normálisan élni"
Bentről jött szavak: "Igen, azt hiszem ezt már tudom, de azt nem tudom, hogy hiszem e"

Ki az az 'engem', és ki az a 'másik', miért bámuljuk egymást kipusztulásig, és hol az a kígyó aki engem levedlett, és tudta e bárki, hogy egyszer majd ez lesz, hogy itt lesz a testem és semmit fog körbe és úgy nézek másra mint a tükörbe, és hol az az ég, amin egy felhő béget, és van e ott nő, aki sose ér véget, és hol az az idő ami befoltoz, de egy szatyor is elég, ami hajnalban bort hoz. Már csak legyeskedem a mézen, nem kóstolom, de nézem, ízemlékkel bent az agyban torkomnak esik a paplan, ízemlékkel, mondom; zsákot foltoz, fákat zsoltoz - nincs más lehetőség.

Állni csak egy negatív sarokban, azaz hogy szegletben, nagy széles terpeszeben. A falak, meg valahogy rám lehelnek, mint olyanokra szokás, aki egyetlen. A felsőtest az 90 fokban előre, minden más az pedig 36-ban. A tekintet pedig az aszfaltra, az aszfaltra szegeződik. Már nem tudnám, hogyan is volt aztán, de a pointilizmusra gondoltam, ismerős ízekre, és borsókra, bizonyos húsokra, bizonyos ízekre. Többre meg nem is emlékszem, csak álltam egy bizonyos peronon, de lehet, hogy nem is én voltam, ezt most úgy értem, lehetett volna bárki más. Most úgy érzem, én voltam az egyetlen, akit nem volt nehéz kitalálni. És ezt most úgy értem, hogy aki én vagyok az lehetne bárki.

"...porig aláztam magamat én, tyúkoztam, libáztam, és most itt van a vég, hogy megyek az egyik után. De jön ez az új is, és én elmegyek tényleg, tényleg utána, és megint csak méhek maradnak velem, na meg kutya és macska, ha bír még ennyit...." (magamat én majd kimosatom, idő, idő kell, idő)

Flockpost hülyegyerekeknek.