sebtolvaj

Ha valaki szóba jön, vagy hozzák, akkor ha elgondolom, mindenkihez társul egy kép, egy valós kép, egy valaha megtörtént kép, vagy egy elképzelt kép. Talán ezt hívják képzettársításnak, mert társítani törvényszerű, a végén mindennek párosnak kell lennie és oszthatónak, plusz még a szimetria, amire oly nagy igényünk van, ösztönileg. Hogy kimondanak egy nevet és akkor előjön a ködből valami ősi massza, amit belőle gyúrtál magadnak, alapanyagként felhasználva amazt, azt a másikat, ki elédbe jön.Lehet, hogy az első kép, de lehet hogy valami egésze más, valami meghatározó, amivel úgy véled egy ember leképezhető számodra.Mondok példákat, közelieket: anyám - az ölében ülök és a haját túrom, és meglátok egy ősz hajszálat, majd azt mondom, milyen öreg vagy. Apám - megyünk a hóesésben, óvodás vagyok, viszem az A/3-as félfamentest a kezemben, rajta télapó, egyik csizmácskája piros, a másik zöld, mire apám így szól: ilyen tálapó nincsen. De nem mászok bele, mert háborúésbéketerjedelem lenne a vége.
Azt viszont egyáltalán nem tudom, úgy értem nem vagyok tisztában azzal, ha én jövök szóba, mert teszem azt, szóba hoz valaki, akkor mi az a kép ami benne kódolva van. Aztán még az is eszembe jut, hogy az önismeret az azt jelenti e,ahogy ki van mondva, hogy ismered magad, vagy mennyi az egybeesés azzal amiylennek mások látnak, ha látnak, mert látni akarnak valamilyennek. Jól ellehet tévedni ebben. Ismerős terep. Erdő.Fa.Nem tudni, hogy mitől nem látni mit.Egy ember, aki több fele néz.Kancsal vagyok bizonyos értelemben.