sebtolvaj

Van az az érzésem, hogy én szerdánként, az óperencián túlra megyek. Üveghegy. Áttetsző, tiszta, áttekinthető. Persze, hogy valaki majd valakit nekinyom a falnak, a korlátnak, a lépcsőnek, az is van, mint lehetséges verzió. Rejtetten, de van. Settenkedik, egyre. Inverz árnyék, azaz, hogy fény. Ez remek. Mert pont így van, hogy az árnyéka is világosabb mint általában. Árnyaltabb. Ha most idefűzöm azt hogy az árnyéka is háromdés azzal ugye végképp tönkreteszem, azzal végleg elkomolytalankodom azt, amit nyugodtan hívhatunk vakbélgyulladásnak. Mert bizonyos feltételek máris adottak hozzá, de a vakság az feltétlenül, helytálló a képzettársítás a kapcsán. Kapocs is van, nem mellékesen. Van, mert láttam. Hogy utána, csak kis fénykörök a szemben, és homályos látás, át a könnyeken. Mert át lehet látni mindenen, ám ez még nem jelent okvetlenül tisztánlátást. Őszintén szólva jobb lenne kancsalnak lenni, mert akkor már mindjárt kettő is lenne belőle. Persze ez önzés, ez mohóság, ez mértéktelenség, mert az igazat megvallva egy is rohadtul sok tud abból lenni ami ennyire fényes.Aztán ez a helyzet is sok (pedig ez is csak egy), és még ha valami nincs, az pont az amit úgy hívunk, hogy helyzet. Vagy ha az is, lesgyanús, hogy korszerű legyek.
De adtak meg már meg lesből is gólt. Ha másképp meg nem megy, akkor feldobom magam a tizenhatoson belül és jöhet a büntető. A büntetés.