sebtolvaj

Mondjuk elég sok mindent a nevén nevezel. Mondjuk. De engem valahogy nem, Úgy rossz ahogy van. Az asztalra kiszóródik a kristálycukor, ujjbegy megnyálazás, és egyenként felszedegetni. Csak úgy megtörténik. Rajtad kívül. Észre sem veszed, hogy mit csinálsz. Cukor van csak. Így édesítődnek meg a napok, kristályonként.Milyen nagy répa kellhet, pl ehhez a füzérhez. Aztán a nagy számháború. A nagy számok törvénye. Meg, hogy számokba fojtva, és nem szólj szám, nem fáj fejem. Pedig igen. Hogyne fájna. A gyertyák csontig égnek, ez meg menetközben jut eszedbe. Hogy kifacsard amit kilehet. Szavazol. Szavakkal.Szavazgatsz. Felvetődik ez is - hogy az ember, nem szarjon a saját blogjának a küszöbjére, vagy ha igen, azt kövesse önvizsgálat, vagy ha végképp nem megy már, akkor marad a motozás. Leválik, lehasad, valami, ami szintén te vagy, és csak úgy utána nézel, mintha közöd se lenne hozzá. Írtam volt már ,vannak olyanok akik egész lényükkel nevetnek, most pedig azt kell írnom újra, hogy olyanok is vannak akik egész testükkel köhögnek.Khm. Dolgozódol. A pixel fronton állod a sarad, a sajátodat. A blog meg a láz lap. Megaláz lap. Mit várjon az ember, amikor a saját blogja is csak azt tudja nyújtani, amivel az ellenségei riogatják? Mit várjon. Mire várjon. Hogy egyszer csak valami (z)sebből előkerülnek a menetjegyek, melyeknek érvényessége soha nem jár le. Hetven vagy hatvan, most hetvenhat van. Arctalan év ez, mondd meg Irénnek.Tíz van belőlük. Nekem az sok. A tíz az sok.Nekem az.Az egy is.