Egy színpad előtt állok (ez ugye képletes, ugye jól érthető, hogy ez képletes), a színpad sem igazi színpad, mert a flaszter az, de van valami. Valami amit nekem kell eladni, nekem a fehér embernek, vagy az utlosó bölénynek. Tökmindegy, nem érdekes. Az én szerepem az, hogy piacképes legyek, ebben az egészben csak annyi. Nem látszok ki magamból, ezt úgy értem, nem lóg ki a lóláb. Ideális alany vagyok tehát. Teszem azt, ha úgy teszek, hogy piacképes vagyok, akkor annak is látszom. Persze nem. Kaméleon vagyok ezen a téren.
Csak állok és nézem a színpadot, kulisszák se nincsenek nagyon. Csak mozgás van, szabadság van, és öröm, valamennyi piacképes. Én meg ott állok - a fehérember (feketén-fehéren) - és mindenféle gondolatokat engedek/hetek meg magamnak, hogy most íme nekem van adva az ami ki lett pusztítva teljesen, csak a zsebembe kell nyúlnom és enyém lehet, hazavihetem. És tényleg nézem, hogy fehér vagyok, némiképpen az, és ezért is szégyellenem kell magam.Ebből nem lehet jól kijönni, nem megyek bele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése