Tegnap meg mi nem jut az eszembe. Előljáróban le kell szögeznem, hogy a naplementéhez való viszonyom, meglehetősen ambivalens. Kevesebb giccses dolgot tudok elképzelni egy jókora naplementénél, pedig hát a giccsfantáziám az már motorikusan de mentálisan is rendben van(jóval túl a bimbózáson), ugyanakkor nem vitathatom el,hogy mint jelenség létezik. No csak ezt azért kellett itt tisztázni rögtön a legelején, mert talán más megvilágítást kap mondandóm, megengedve hogy van megvilágítás, meg egyúttal az ami itt történik az mondandóként is piacképes, a nagy blogmarketben. Tehát az van, azon kaptam én tegnap magam, hogy bizony, nem vagyok teljesen elidegenedve a naplementétől, mit olyantól. Ugyanis - s ezen én lepődtem meg a legjobban - én a naplementéket osztályozom, szakaszolom, egyszóval rendbe teszem, helyére rakom, lezsűrizem, értelmezem, elmzem, mit ne mondjak, egyenesen foglalkoztat. Ezen én feltétel nélkül meg vagyok lepődve, s ha lehet annak rendje módja szerint le is teszem a fegyvert.
Nem jutottam egyébként túl messzire ebben (de, hisz az előzmények ismeretében mindez nagyon is érthető), nem kell egyáltalán valami végtelen spirálra gondolni itt. Mindössze két azaz kettő darab naplementét tudok megkülönböztetni, pontosabban mondva definiálni, megengedem ennél, lehet hogy lényegesen több létezik, de én csak ennyit látok. Kettőslátásom van.
Az egyik fajta az, amikor úgy leesik az égboltról (placcs), hajlok arra, hogy ilyenkor a föld tényleg egy tányér, amiről lecsúszott a tükörtojás. Ezzel nincs is nagyon, nincsis dolgom, mert ez elég kegyetlen ahhoz, hogy ne merjek, vagy ne akarjak különösebben belevonódni, mert akkor meg jön a spleen, mintha dézsából öntenék. Mert ilyenkor a központi égitest egyenesen szemét módon viselkedik, semmi lezáró szakasz, hanem rögtön rajtunk ül a mázsás seggével az este, és ez bár lehet, hogy jogszerű, de morálisan erősen aggályos.
A másik fajta, az pedig a lassan vonszolódós, mintha manóhadak vonszolnák le egy láthatatlan zsinórral a horizontról. Ezzel már jobban ki vagyok békülve, engesztelve, mert itt kérem idő van hagyva mindere, nekünk. Erre úgy rá lehet készülni legalább, mit egy elmaradt randevúra. Idő van hagyva, arra, hogy most az este jön és hogy ami most van az már nincsen, vagy csak félig, és hogy már nincsen aki birtokba vegye. Elidegeníthetetlen idő, kisajáthítatlan képekkel. Ilyenkor a mélabút, az önsajnálatot az egérút porcukrozza ehetővé (micsoda egy mondat:)). Integethet az ember ilyenkor éppen aktuális önmagának. Aztán már lehet előre gondolkodni is. Mondjuk, jobb híján a holnapon, mert ez a hátránya ennek is megvan, hogy egyében nem igen lehet (de ha valakinek van helyes megfejtése, nyitott mailfiókákat dönget). De lehet készülni arra, hogy holnap majd megint feleismered magad, ne adj isten átlátsz magadon, felismered anyádat, apádat, a szomszédaid, újból.Kinézel az abalkon és azt mondod, igen, ez az án városom. Felismered a fákat a bokrokat, a graffitiket, a házak falán. A szemedben hordott képekre is lesz szavad, vagy éppen neved, vagy élményanyagod.
Tudni fogod megint, hogy melyik kulcs melyik zárba,tudni fogod megint hogy életkorod és vércsoportod, hogy mit eddig, s mit soha eztán. Ilyeneket enged ez a második manók vonszolta naplemente. Szeretem ezért, ez útóbbit. Szeretem, de nem csodálom.Teliholdkor születhettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése