2004. június 27., vasárnap

Főtt étel nélküli megadás. Az a vasárnap. Fejedben gyűlik a tömeg. Egy kis térre kell mindössze gondolni, de azért tömeg. És van a pulpitus, és ott is néhányan és pisszegnek, hogy, na akkor most, hát ezek itt mind azért jöttek, hogy mondjad..., hogy mi van az életeddel. Hm..?. Kérdezem én, hogy mit, hogy mit akartok ti tőlem. Hogy ti tényleg azt hiszitek, hogy ezt el lehet mondani, hogy mindent, de mindent ki lehet mondani? Aztán, ahogy magamat ismerem, a vállam is mevonnám, csak a bitonság kedvéért. Aztán pedig lenne az a kínos csend,kínos csend támadna, az a teljesen hiába és magának való csend, de akkora ám, hogy mindenki valamit elkezdene csinálni. Ki a zsebében kotorászna, mint ha előakarna onnan szedni valamit, mások az órájukat néznék, megint mások a a ruhájukat igazgatnák. Én meg néznék le. Nem rájuk. Közvetlen a lábam elé, mint aki szégyelli magát. Két cipőmet nézném, 30.000 dolog jutna 24 óránként az eszembe és néznék magam elé. A cipőimet látnám, hogy miként vásták el az évek. És akkor megkérdezném őket, hogy most hova. Én el, a tömeg marad. Szindbád voltam. Tisztelettel. Sípol a mikrofon. Vagy a tüdőm.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése