sebtolvaj

Nem mindent vonat jár, széles vágányon, el ne feledjétek, azt hogy...vannak köztünk, el ne feledjétek, vannak e világon, keskeny vágányú vasutasok is. Hát így vagyok én jó néhány mondattal, már mint, hogy kitörölhetetlenek. És még van, van ami az. Túl sok a ramom. Néha megválnék tőle, fura egy helyzet, hogy amikor azt érzem, hogy elvben sok mindenem van (bent, valahol, nem szívben, nem elmében, még csak nem is a mellkas), akkor vagy a legszegényebb. Holott mi másért is hordtam össze mindent, mint hogy Krőzus legyek ezen a téren. Gazdagnak lenni vágytam. Afféle szociálisan érzékeny Krőzus, hogy majd minden ami van ...azt majd jól a lábaid elé, nem gondolva azzal, hogy nem lépsz rá. De hisz nem is léptél, mindössze kikerülted mint ahogy egy tócsát. Nem érintelek, sehogy. Szóval, bőrrel, mozdulattal. Sehogy. Mi tehetnék hát. Nem esek egybe a valósággal, megkerülhető jövő vagyok, de nem kerülök meg talán soha. Van néhány szó. Van néhány, ami egyáltalán nem létezik, ha megfeszülsz se jösz rá, hogy mi az. Csak a mulasztást érzed, hogy ami bent, az soha se jön ki, hogy az egész lehetetlen, hogy ez az egész viszonyrendszer lehetetlenné teszi mindezt elmondani. Gondjaid tehát strukturálisak, ha racionális vagy, azok, de nem vagy az,ösztön vezérelt vagy, egy gödör, ugye egy gödröcske, egy hajlat, egy részlet maródik beléd, a lélek esztergapadján. Lenyomata az egésznek. Most jó lenne tudni azokat a szavakat, amiknek nincs értelme egyáltalán, csak tudni róluk, hogy nyomot hagynak. Úgy elmondanám most neked. Neked adnám, úgy ahogyan hajdan adtam dolgaimat, azzal a belső késztetéssel. Ahogy régen voltam. Öribe.