2004. június 3., csütörtök

Egy gombszemű kislány ült a buszon. Úgy is mondhatnám, hogy a sors egy Ikaruszba szuszakolt be minket átmenetileg. Pont ugyanabban a térben és egyazon idősíkon. Vele volt néhány évvel fiatalabb testvéröccse is, no meg az apja. Németül beszélt. Úgy vélem tehát német.De nem nézett ki németnek.(valójában a németekről hamis, de jóleső kép él bennem).Nem tudom milyenek a németek.Nem voltam még soha német.Nem tudom milyen németnek lenni, csak azt, hogy ott kék a Duna. Én, ha kérnének se lennék német. Nem a Duna miatt. Elvi okaim vannak.Tehát német. Hogy az lenne neki az, ami nekem az anyanyelv. Ilyen módon egybe vagyunk esve. A nyelvünk determinál. KIcsit máshogy. Sajnos elhidegülésem a germán nyelv iránt prehisztorikus, ezért hát egy kukkot nem értettem és egy kukkott nem mondhattam. Nem mint ha lett volna mit.Olyan volt a szeme mint a mókusoknak egy preparátor kirakatában.(Egy jó preparátort képzeljünk el ide) Ennyire szép arca nem lehet a halálnak, gondoltam. Aztán mozgatni kezdtem a lábujjaimat és néztem, ahogy a cipőm bőréből, kisajtolódik a víz. Mert akkor már regen esett az eső.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése