Ülök egy csillagon,..................
egy rég halott csiga a házam,
Isten meg odajött, kezében hőmérő,
nézni, hogy van e lázam.

Fehér máz a láz.
Fehér máz aláz.

Kérek egy álmot...Hé pincér lesszíves. Igen, igen Ön, egy pillanatra...Álmot tartanak ugye? Rendelnék egyet...egy olyan kéket,...nem, nem arra a bárányfelhősre gondolok, tudja allergiás vagyok rá, piros lesz az ég alja tőle, meg nem is egészséges. Egy kisebb álomra gondoltam csak...mindössze néhány betűsre. Hárombetűs álmuk például csak van, gondolom, hogy ilyet egy ilyen előkelő helyen tartanak. Ne legyen túl hideg, ha kérhetem. És ne is nagyon fájjon, gondolom megérti, nem szívesen szíveskednék én már. Igen..., a szívet nyugodtam kihagyhatja, azt hiszem úgy is élvezhető, de már régen volt nem emlékezem. Tudja kerültem ezt a helyet, a fene sem érti, de amikor az ember betér ide Önökhöz - a legkíválóbb kiszolgálás ellenére is - valahogy feszélyezve érzi magát. Ugye mégsem minden nap engedheti meg magának manapság az ember, hogy rendeljen egy álmot. Ugye érti. Nagyon remélem, hogy érti. Hogy érti, hogy ívek legyenek e benne? Persze hogy legyenek és fűillat, ez a kettő mindenképpen, és nedves bociorr a tetején. Napot? Azt módjával, inkább csak a színe miatt? Mit? Holdat azt egyáltalán ne. Igen - egy kis vízcsobogás lehet benne, olyan gyors patakszerűre gondolok. Aham...,szóval a betűket nekem kell hozzáválogatnom. Értem, a három betűt azt nekem kell hoznom, mint alapanyag. Azt hiszem mindent megbeszéltünk. Ha tudom azt a három betűt..., vagy tudja mit, nem tudna kölcsöadni, hónap elején visszaadom..., megértem, ellenkezik a szabályzattal. Értem, de nézze, nekem most ezt a három betűt nehezemre esik itt és most előteremteni. Nem...szó nincs arról, hogy egyáltalán nem lenne három betűm, tudom a jómodort, én három betű nélkül sehova nem megyek, úgy el sem hagynám a lakást. Tudja, lehet hogy nem is álmot rendelek,...valami jó erős pálinkájuk van? Na, akkor abból hozzon, mindjárt hármat.

Hát az angyalság ennyi volna, nem kellenek hozzá exkluzív szárnyak, sőt még repülni sem kell, a léggel bírni, vagy tán a szusszal az is elég. Megint az van, hogy hált érzek, hogy hálásnak kell lennem, hogy kimondta, és ezúttal már nem Á vagy Öh, ezúttal már nem. Tehát a helyzet a hála térdére kényszerít és én meg itt állok angyaltalan, alázat nélkül. Mi lenne nélkülem ? Velem mi van ? Van e egy szeglet is amely megszokta a lépteimet, van e a járdának olyan repedése, ami az én cipőmre vár, és hol van az a pocsolya amibe belenézve az ég lentre kerül, hogy csak a szédület, és hogy fejest ugranál bele. Egy szó kell csak, végül egyetlen szó kell csak, mivel jól kitapintható, hogy nekem nincsen, így szükségszerű, hogy majd más adja a számba. Fel fogom e értelmét, fel fogom e ismerni, megízlelem e mielőtt kiköpném ? Hazudnék, ha azt mondanám, várok e szóra, mint ahogy akkor is hazudnék, ha azt mondanám, nem szenvedem a hiányát. Nem tudom milyen szó lesz, vidám magas hangzókkal teli, vagy zsongó puha ritmusú mély. Évezredekben mért szó, soha ki nem mondott szó, egy megérinthetetlen szó. Milyen lesz először hallani, s mondom e rá; hazaértem, kereshetek új hazát.

"Aztán jött az a nagy bogárfelhő... aztán az agancsok, mit faágak, ahogy úsztak lefelé a folyón...
 csak a fű egyenesedett fel mindig, újra és újra,
 benőtte a vadmacskák, vaddisznók, bivalyok tetemeit.
 Emlékszel? Mikor egy reggel a pusztaságból -homlokán odatapadt fűszállal-
 kilépett a kétlábú, a mi régvárt hasonmásunk,
 és hogy első szava egy kiáltás volt.
 Egy "Á!" vagy "Ó!" vagy "Áhh..." vagy egszerűen csak nyögött egyet?
 Ezen az emberen nevethettünk végre először.
 Az ő kiáltásából és az utánajövő kiáltásaiból tanultunk meg beszélni.
 Hosszú történet.
 A nap, a villám, a mennydörgés, fönt az égen...
 lent a földön pedig a tűzhelyek, az ugrándozás...
 a körtáncok, a jelek... az írás.
 Aztán egy hirtelen kitört a körből és futott egyenesen.
 Amíg egyenesen futott, vagy jókedvében néha egy-egy kanyart vett...
 csak az látszott, hogy szabad és mi megint vele nevettünk.
 De aztán hirtelen másképp, cikk-cakkban futott és kövek repültek.
 Futásával egy másik történetet kezdett el, a háborúk történetét... máig tart.
 De az első is, a fűről, a napról... ugrándozásról, kiálltásokról...
 az is tart.
 Emlékszel? Hogy egyik nap feltöltötték itt az utat...
 aztán másnap meg Napóleon vonult vissza rajta...
 kicsit később kikövezték... ezt az utat.
 Ma pedig fű borítja és besüppedt, mint a római utak...
 a tanknyomokkal együtt.
 Mi pedig még nézők sem lehettünk. Ahhoz kezdettől fogva kevesek voltunk.
 Igazán akarod?
 -Igen! Kiharcolni a magam történetét!
 Mit kezdek az időtlen lefelé tekintgetésekkel,
 ha maradandóvá akarok tenni egy elkapott pillantást,
 egy apró kiáltást, egy átható szagot.
 Végül is egész sokáig voltam kívűl... sokáig voltam távol.
 Távol a világtól.
 Be a világtörténelembe!
 Vagy legalább egy almát kézbevenni!
 Nézd! A tollak ott a vízen... már elmerültek.
 Nézd a féknyomokat az aszfalton, vagy azt a csikket, ahogy odagurul.
 Ahogy a hajdani folyó elapad és már csak pocsolyák reszketnek a mai eső után.
 Félre a világ mögötti világgal!

"Mikor a gyermek gyermek volt, elég volt neki, ha almát és kenyeret evett.
 Mint ahogy ma is még.
 Mikor a gyermek gyermek volt, a bogyók bogyókként hullottak kezébe.
 Mint ahogy ma is még.
 A friss diótól érdes lett a nyelve, mint ahogy ma is még.
 Minden hegycsúcson a mégmagasabb csúcs után vágyott.
 És minden városban egy még nagyobb város után.
 Mint ahogy ma is még...
 Jó érzés volt, mikor a fa csúcsán a cseresznyéért nyúlt...
 mint ahogy ma is még.
 Megijedt minden idegentől, mint ahogy ma is még.
 Úgy várta az első havat... és várja ma is még.
 Mikor a gyermek gyermek volt, egy botot lándzsaként egy fának dobott...
 s az ott rezeg, ma is még."

"Mikor a gyermek gyermek volt, alig ment le a torkán a spenót...
 a borsó, a tejberizs és a párolt karfiol...
 most megeszi mindegyiket és nem csak akkor ha muszáj.
 Mikor a gyermek gyermek volt, egyszer idegen ágyban ébredt...
 most meg újra és újra.
 Sok ember tűnt neki szépnek, most meg csak szerencsés esetben.
 Látta maga előtt, hogy milyen a paradicsom, most legföljebb csak sejteni képes.
 Nem tudta elképzelni a semmit, most pedig undorodik tőle.
 Mikor a gyermek gyermek volt, magával ragadta a játék...
 most meg belefeledkezni már csak a munkájába tud."
 
 

"Mikor a gyermek gyermek volt, ilyeneket kérdezett folyton:
 Miért vagyok én én, s miért nem te?
 Miért vagyok én itt és miért nem ott?
 Hogy kezdődött az idő és hol ér véget a tér?
"Egyedül kell menned!"
"Tudom..."
 Életünk ezen a földön nem csupán egy álom?
 Mindaz amit látok és hallok és szagolok, nem csak egy világ előtti világ csalóka képe?
 Tényleg létezik a gonosz? És emberek, akikben bent lakik a gonosz?
 Hogy lehet az, hogy én, aki én vagyok, mielőtt lettem, nem voltam...
 és hogy egyszer én, ki én vagyok, nem leszek már az, aki vagyok.
 "Nemsoká túl leszel rajta." A gyereknek oxigén kell.
 Mélyet lélegezz! "Nem tudok segíteni."
 Legszívesebben átvenném tőle a fájdalmat.
 Mindjárt vége.
"Gondolj arra, hogy nemsoká vége."
 

Nem lehet publikálni, azaz, hogy a kezemre játszik valami vagy ellenemre, végül is mindegy. Amikor valaminek puhán van vége, akkor annak az ember mégiscsak más gondolatokkal veti a hátát, mint teszem azt a dörzspapírnak. Dörzspapír. Micsoda kincs volt még nem oly régen, a technika óráról ellopni egy keveset. Emlékezni az illatára - és közben elmúlik ezer év. Akkor van így amikor fáj a fej, hogy minden perc egy örökkévalóság, s így a valósággal is cimborálhatok egy kicsit. Ajtó van, kilincs nincs. Istenigazából, nem bemenni, csak benyitni akartam, de ami most van az már megint csak volt. Egy volt. A kettőszáz húsból, jajjveszékel az aljzat a falban, hátat fordítva az elektromosságnak, tisztelettel maradok egy volt. Emberi nyelvre ezt az egy voltot lefordítani majdhogy lehetetlen, én nem is teszek rá kísérletet. Hömpölyög az ipari áram, az enyém pedig egyre lejjeb, játszom ezt is, mint ahogy minden mást is, mindig. Egy volt, kisebb kézségek energia szükségleteit még kitudom elégíteni - mondják, ez arra még elég. Azt mondják zseblámpa, te meg erőművekről és vízlépcsőröl hadováltál mindvégig. Hogy hogyan lesz vége, az is jól etervezve, nagy robbanás persze, aztán meg a fehér törpe a kihűlt helyen. Kihűlt hely, na persze, minden hely ki van, vagy kifog, mint ahogy minden hely ki is van egyúttal töltve. Persze a tenger és a dunsztos üveg, arról a dologról megint csak dunsztom sincs. Szép is lenne egy verőfényes augusztusi napon kiállnék a Hősök terén, és mondanám csak, hé emberek, rájöttem, dunsztom van, és aztán persze a katarzis, vagy mi, az is jönne, meg ami még szokott, petárda, és villogós biszbasz, ha már erre így rájöttem én ezen a vízfejű augusztuson. Van egy hetem. Ideákra. Talán azokra. Egy volt, a kettőszáz húsz közül.

"Mikor a gyermek gyermek volt, karját lóbálva ment...
 patak helyett bőgő nagy folyót akart...
 s e tócsa helyett... a tengert.
 Mikor a gyermek gyermek volt, nem tudta, hogy ő gyermek.
 Mindennek lelke volt még és egy volt minden lélek.
 Mikor a gyermek gyermek volt, semmiről nem volt véleménye.
 Nem volt megrögzött szokása,
 elszaladgált a helyéről, törökülésben ült...
 forgója volt a feje búbján és nem grimaszolt...
 ha fényképezték.
 Odanézz!
 Milyen jóleső érzés arcunkat a fényben füröszteni itt kint, a szabadban...
 milyen jóleső látni az emberek szemében...
 a napfény színeit.
 Végre őrülten, végre már nem egyedül.
 Végre őrülten, végre megváltva.
 Végre őrülten, végre megnyugodva.
 Végre egy őrült, végre egy belső fény."

Ma kérdez valaki, rég látott ismerős. Kérdezi, amit 5 évenként lehet az ismerősöknek kérdezni egymástól, hát persze, hogy: "mi an veled?". Jó, hogy kérdez, mert figyelmeztet, úgy kérdezi. Mondom, hogy történt egy baj, hogy történt egy nagy baj. Kérdezi, hogy csak nem baleset, és végig szalad a tekintete rajtam. Aztán mondom, hogy nem baleset, mindössze csak egy baj, egy töröt csonttel, egy belső vérzéssel nem tudok szolgálni. Belegondolok, 5 évente találkozunk átlagban, jó esetben is már csak hatszor kell nekem arról számot adni, hogy történt egy baj. Elbúcsúzunk, de figyelmeztetem, legközelebb hozzon magával röntgenkészüléket, talán okosabbak leszünk, főleg én.

Döntés és nem döntés kérdése foglalkoztat most. Aktuálisan. Nem szeretem a blogom. Semmi közöm hozzá, így. Valami helyett van, valaminek helyet csinál, valaminek, amire hellyel-közzel (gyakrabban ez utóbbi), úgy reagálok mint Amélie atjya a törpés képekre. Csak a celluóz az hazug..., ha azt veszem én is. Nem értem tehát a különbséget.
Este, víz, este, víz, este, víz, este, víz, vagy csak izzadság, meg nem mondanám.

Egy szív átültet és...aztán van ami van, és sosem lesz ami lesz.A Borzasz tó egyszerűen hangzik, tempózni benne, egyre megy. Többször gyors egymásutánban megfogni isten lábát, de nem szól senki, hogy van limit. Talán 3 a magyar igazság és a jó pap meg holtig tanul. Minek adtak vágyat, ha tehetséget nem adtak a hátizsákba ? Egy Jónás nevű ember vár a halban. Víz, este, víz, este, víz, este, nincs több lehetőség. Hacsak nem én. Nem én. Nemén. Ne mén.

NEM IS MEREK MAGAMRA.

(az előbb kimaradt - bár sok más is)
Szeretem azt mondani egy (de akár több) asztalnál ülve, hogy osszuk fel a világot gyalogkakukkokra és prérifarkasokra.

Mondanám, hogy van egy trükköm (egyébként van amikor mondom is), de nincsen.

Van egy szerelmem. (nincs). Az igazat megvallva vagy 10 000 szerelmem van. Úgy értem inkább ennyi vonzalmat tudok (tudhatok) a magaménak, uszkve 10 000. Plusz mínusz etc... Akad köztük nő az is akad és tárgy, lejárt érvényességű vonatjegy, járdarepedés, kétes eredetű merevlemez, a 70-es évekből ittmaradt por egy 60 évekből ittmaradt porcelán kutya egyáltalán nem nedves orrán. Aztán elgondolom, hogy milyen lomhán, vagy talán lustán vannak az én ilyen kis afférjaim. Hogy elébb a tiltakozás van, hogy már bizony engem ne igázzon le egy mechanikai sérülései okán diszfunkcionáló csipegető csibe. Ne taszítson a tébolyba a számítógépen nagyon is eltervezetten ottfelejtett mappa, amit nem lehet megnyitni, mert voltaképpen nem más az mint egy szelence, történetesen egy görögé. Gyors hamarjában most a görögök vannak napirenden, tán a dinnye teszi, a levéhez, ahogy végigcsordul a karomon szintén titkos vonzalom fűz. Egyszer egy dinnye megsebzett, (kicsit hagytam is magam), a hüvelykujjamon hagyott heget. Ilyen fingerprint-tel az ember be sem nagyon törhet, s ha be hát ki sem nagyon. Tehát se ki se be. Sebe. Egyszer egy férfi, feljebb valóm, vagy valami nagyon hasonló, ezt mondta; kár, hogy elmegy. A hely ahol mondta telis, de tele volt neonokkal. A neonokat is szeretem tehát. Aztán szeretek még bizonyos dobozokat, melyekben bizonyos levelek vannak, s nem mindig egy fától hullik messze az alma, hogy a bűnt is szóba hozzam. Szeretem megérinteni az útszéli korlátok nickelezett gombjait (vagy gombócait) megérinteni éjjel, amikor már lehűlik a fém. És szeretem tudni, hogy tudom ezt. Néha elgondolom, lehetne ez valami többlet és azt gondolni, hogy most amit kimondtam, szóval, hogy éppen több lett, az a valami ami nem nevezhető sehogy. Szeretek levelet és CD-t írni egyaránt. Szeretek lefényképezni mindent. Szeretek majd mindent ami elmúlik. Majd mindent szeretek, ami még csak most vár az elmúlásra. Szeretem azt hinni, hogy amikor CD-t vagy éppen levelet írok, azt azért teszem, hogy meghosszabítsam ezt a látensen mindvégig itt tanyázó agóniát. Szeretem talán, ha nem mennek jobban a dolgok, mint ahogy menniük kell. Nem könnyítem meg sem a magam és sem mások dolgát. Olykor szeretem a szomorúságom, szeretem ahogy csinálom. Van, hogy szenvedni is szeretek, de ezzel azért csínján, mert olyan ez is mint a gumicukor, nem lehet abbahagyni. Szeretek pedig abbahagyni is, de félbe nem. Mégis...
Szeretem ahogy bennem az idő nem tud mit kezdeni magával, és szeretem, hogy én sem tudok mit kezdeni az időmmel. Szeretem, ha a millenálison azt mondják nekem, hogy gondolkodjam el. Szeretek elgondolkodni a millenálison. Szeretem a mozdulatot, ahogy a kávégépbe pénzt dobok, és szeretem megnyomni a több cukor gombot. Azt is szeretem, ha szeretnek teszem azt, külön tétel, hogy nem mindig értem. Szeretek nem érteni, mint ahogy érteni is. Szeretek...,már elfelejtettem, mit is. Szeretnék felejteni. Nem szeretnék felejteni.

Látogatások száma   Látogatások száma 988 - Átlag 430 s Látogatások száma százalék 0s-30s 724 73.2% 30s-2mn 20 2% 2mn-5mn 23 2,3% 5mn-15mn 65 6.5% 15mn-30mn 48 4.8% 30mn-1h 90 9.1% 1+ 17 1.7% Ismeretlen 1 0.1%

Ne kelljen kényszer mondani...

Ottfelejtettem magam, ott...,amire nem emlékszem.

Félve mondom csak ki,(a dolog természetéből adódóan) de az a gyanúm, hogy a cukor (lehetőleg gumi) után rögtön a második helyen szerepel, a világot mozgásban tartó erők sorában a félelem. Amikor ezt gondolom, a szám sarkából édes nyál csorog ki - aztán elmélázok azon, hogy a görögök disszonánsnak tartották a nagytercet. Hát alvás helyett gondolatfogócska. Egy nép aki felvállalta egykoron, hogy neki  a három az úgy ahogy van, zsenát és nem, hogy az igazságot látta volna benne. Arról már azok rég tudták, hogy magyar igazságból is legalább egy, de inkább kettő millió van (gondolom azt is sejtették, hogy fura mód egy sem a mienk(nem kollektíve mondom), a ráadással már nem is nagyon foglalkoztak. Meg egyébként is (ránk szegény magyarokra - ebben azért némi ön- és közirónia van) gyakran csak úgy maguktól ránk adódnak a dolgaink. Egyrészt szép, mert a szenvedés, vagy szenvedély, hívjuk akárhogy is, mindig megindító érzés. Aztán meg ez még, utálom a nemem; férfi vagyok, utálom a fajtám; ember vagyok, utálom az identitásomat; európai vagyok. Utálom ezt az estét. Este van. Amikor a semminek is teste van.

Aludni térek, gondosan eltervezem az álmomat. Egy meghatározott márkájú mobiltelefonon (cellphone), márkáját tekintve, nagyon is Siemens, leszek oplogo. A közelség okán. Míly fondorlatos is az ember, s hogy ferdül ez az egész...a nem is tudni mibe, valamibe ami nem általános, ha másért nem, talán ezért nem egészen jó. Isa, torkot irritáló szőrcsomó (search omo - lesz találat, nekem elhihetik, minden isa és por kijön vele) vogymuk. Helyzeti előnyöm van ezt tudni. A macska.

Árnyék a világ, árnyék a szék,
árnyék ember, árnyék beszéd,
árnyék játék, árnyék vetés
árnyék mező, árnyék szárnyak,
árnyék  a fej, árnyék a nyak.
Árnyék Éva (árnyék Ádám),
pihen árnyék, árnyék hátán.
(Árnyék Krisztus, árnyék Sátán)
[ÁRNYÉK NYAKÉK]

Egy későn jött
sértődött
örvénylő
(szerintem) örmény nő
jött velem
és a gyötrelem
azt kérdezte
megmérgezve,
hogy ez a pálya-
udvar álruhája
mit akar, vagy
mit takar..
szól is hogy
gyorsan fogy
és légy ügyes
vagy légüres
tereken a lépcső
homlokában képcső
alig, hogy látható,
de csontokig átható
hajnali borzalom
az indulási oldalon
éjjel a Keleti tetején
az omnibusz, te, meg én
a tócsákban pedig a legyek
most váltanak menetjegyet.

Két hetem van, illetve már csak egy. Hogy mire is, azt pontosan nem tudnám megmondani. Megmondja más, a fotel puha, az ablakon nem vág be a nap, az padló mintázata megnyugatóan változatlan, a virágcserepek megszokott rend szerint sorakoznak. Az asztalon a rég ismert csecsebecsék,(bisz-baszok), amit más szerencsétlenek fontosnak gondoltak egykoron odavinni. Aztán gondolom, lesz valami ámen, vagy valami azzal egyenértékű, én meg mehetek isten (ál)hírével...és gondolom történni fog valami. Ha akar...én meg járok életem végéig átmeneti cipőben. Nem is olyan rossz ez, csak valahogy emlékszem a mezítlábra.

Kérdezem: az ajtókkal, hogyan legyen? Aztán mondják erre, hogy: milyen ajtók?
Beléjük fojtom a szót. Akadjon a torkukon.

Mindent lehet így meg úgy. Csinálni. És akkor van az, hogy mindent így és úgy is csinálunk, aztán mégsem. Talán pont azzal nem tudunk mit kezdeni, amire a legjobban...várunk(?), vágyunk(?). Minden más arcú lesz egy idő után, tehát jó okom van gyűlölni az időt, meglehet, a gyűlölet az egyetlen attribútum amivel egyáltalán dolgozni, teremteni(?) lehet. Különös egybeesés. Mindig csak olyan slendriánul fogalmazódik meg az is, hogy itt valami el van rontva, rontódva.Gyakran csak úgy, hogy mit keresek én itt és ott és miért teszek ezt meg azt. Holott,...bármi lehetne, az én döntésem, van ez a nézet, mert van. Ám, lehetnék én locsolókocsi vezető és jól lespriccelném a nyarat, mint valami urbánus termékenység isten, vagy hát nem is tudom. Rónám csak a köröket, de mindig lenne felszáradt aszfalt, mindig lehetne kőrözni, akár egy keselyű, s nézni hol, mikor és milyen indokkal sújt le a nyár. Igen, nyárelhárító is lehetnék, az egyetlen a világon, és mondanák is a hátam megett, pusmognának, hogy láttad,...,na ő az, ő az akiről alig, vagy éppen semmit nem lehet tudni, mert nem akarja igazán, hogy tudjanak. Az ajtajára is kitette múltkor azt a táblát, hogy: ZÁRVA, de lehetett látni, hogy ő a főközponti nyárelhárító ablakában könyökölt. Tehát letagadja magát. Magát, és ha már így akkor minket is, mert nem maradhatunk ki ebből mi, és ez egy olyan ravasz és álnok ördög, hogy mindezt tudja. Tudja és letagadja - ez a fegyvere neki. Széttárja csak a karját és azt mondja; nem értem, és nem lehet tudni, hogy mikor beszél komolyan, ámbár ő állítja, hogy mindig, és hogy van neki az az érzése, hogy nincsen hatása...pedig hát látod a hőség is, de ezt ő lerázza magáról, mint kutya a bolhát. Semmi nemű felelőséget nem vállal, azt mondja; vigyázzon most már rá valaki más, hogy ő eleget vigyázott és még ilyenkor azt is mondja, hogy; belefáradt. Érted? Nekünk mondja ezt, hát nézz végig magunkon, mi talán viccből kelünk fel hajnalonta, vagy viccből van az, hogy olykor le sem fekszünk. Ezt talán mi viccből? Nem vesz róla tudomást, azt mondja ilyenkor, saját törvényei vannak, de úgy áll ilyenkor a szája (nagyon is félodalas mosolyai vannak), hogy arra gondol; drágáim, nekem nincsenek törvényeim. És akkor, jön ezzel, hogy nincs hatás, amikor mindezt kimondja, ha éppen ehhez van kedve. Csak köröz a kocsijával és hideg vizet locsol a rothadó nyári aszfaltra. Enyhülést ígér, te végítéletre gondol. Szerintem a napot éjjel a paplana alá rejti el, este is csak így van, ha van. A takaró alatt ott a nap és rajta meg a legyek sütkéreznek. Becsapja magát és becsap minket. Tűzcsap.

Most egy lombos ágról, jól leszakadtam. Persze ezt lehet üzetnek venni, de keresek egy jobb, egy sokkalta jobb fát, ahonnan megint,...Mindenem az esés. Akkor tudom, a fékeveszett zuhanásban. Nekem ez a benzinem. Más bevásárol birtokol (mind ezért teszi amit tesz), és ne akarjon meggyőzni senki, hogy van meggyőződés. Mnndenki szíve joga, hogy milyen üzemanyagot választ. Én a még nem ég, már nem föld élményét tudhatom magamnak ilyenkor, kissé elrugaszkodásnak is tetszik, bár nem az, gondolataimban nagyon is tisztában vagyok ezzel, érzéseimben viszont akár repülés is lehet, és ugyan miért nem akarhatnám azt, hogy könnyű legyek(!), mint a vattacukor. Még azt is érezhetem, hogy amit kimondok, az éppen hogy, szóval hogy a Te szájpadlásodra ragad. Édes is vagyok, ha akarok. És vannak nők akik vattacukrot hordanak a fejükön. A rendezettséget szimulálják nekem. Azt hiszik.

... tüdőm csúcsában van egy fájás, egy sajdulat, vagy mi. Talán egy nikotin csomó, nem tudom. Azt viszont szeretném tudni, hogy ki lakik benne.

Egy marék havat hordozok a zsebemben. Bérlet helyett. És van hogy lábnyomot találok bele, de nem gondolok azzal, hogy véletlen e vagy vaksi ok eredményeképpen lépek egyszerre a gazdájával. Gyáva vagyok ilyeneket gondolni.

Mondjuk úgy, hogy nézz rám, és akkor azt várom el, hogy minimum egy matrjoska babát láss. Nem azt a duci fajtát, nagyon is karcsút, akiről messziről tetszik ki, hogy nem rejtegeti egyetlen mását sem, alternatív egoját. És akkor gondolhatod azt, hmm, hát ennyi csak. Persze. Ecce homo.

Káromkodni van kedvem. Nagyokat káromkodni. Belerúgni a kavicsokba. Hogy ez volna düha maga? Nos nem, a dühre alkalmatlan vagyok, a düh az visszavonhtatlan, a méreg pedig megiható, micsoda város, micsoda kehely.

A falon felkent legyek, a megváltás egy karnyújtás vagy annyi sem, menni az ortopédiára, csonkolni és félve megkérdezni ; tessék csak mondani Octoposokkal is tetszenek foglalkozni. Néhány jól eltalált metszésről lenne szó mindössze, csak ennyiről. Tudja el akarok innen menni. Úgy általában mondom a mindent és e sok fránya kar egyre csak a langyos iszapban matat, nem beszélve arról hogy folyton folyvást mindenbe beleakad. Tudják változnak az idők, áramvonalas szeretnék lenni - az elmenetel végett. Gyorsan kell végbemenni e? Ne ijedjék meg senki, nem kérdésnek szántam. Kijelntésnek sem. Van az amikor az ember egyáltalán nem tudja mit beszél, és nem is akarja már tudni, és a hogy a fejem, a fejemmel mi legyen, majd még azt is megkérdezem, a tenger sebészetén. Úszom, vagy visz az ár. Kívülről ugyanannak látszódik minden. Nem vagyok a szava. Ez hihető.

Nagy napra virradok (no nem az enyémre), de ezt kár is említeni. Most majd a hegyen, (az én hegyemen), a késhegyen kiborítom a legósdobozt. Tombolni fog a nyár, habokósan, és tán hazudni is fog. Tombolni fog a szépség, más testébe bújava., nem az a nap lesz, hogy más kárám talnullj ma. Tombolni fog a valóság is és tombolni fog a láz is, mire nincsen magyarázat, ma tombolni fog minden. Én törökülésben ülök a gyomromban majd, és valamire emlékezek. Majd a gyomrom tombol, ha elfogadjuk ezt remegésnek, már fél a siker. Fél. Minden délben, minden félben.

Mint ha ma lett volna. Csőrike után, epigon.

ÓRIÁSIIIIII LÉGY AKCIÓ !!!
Légy vagy nem légy kérdése, már ősidők óta foglalkoztat minden embert. Ezen meggondolásból kérem azokat, akik megfelelő (jó minőség, megfelelő méret) légy fotóval rendelkeznek,ott rohad a gépükön, küldjék már el nekem, hogy azt arra alkalmasint, az oldalba aplikálhassam. Nem egyéb tehát ez mint legyezés, legyeskedés. Elég légy van/volt, de még egyszer mondom, mindenki hozzon magával egy legyet...és kiépítem, sőt szétfeszítem a Magyar Légyköztársaság kereteit. Küldj egy legyet lentről, felfelé...

Jó Coyote, holtig tanul.

1000 év az 1000 év. Nem jó ennyi idősnek lenni. Belül.

Birkózunk a langyos iszapban, valahogy ezt érzem, hogy ez egy iszap. A show része. Hogy meg lesz magyarázva, hogy minden döntés kérdése csak, és ha semmi nem változik, az az én döntésem. Öszönözve leszek arra, hogy ezt nekem el kell fogadnom. Indokok indok hátán. Én meg majd deffenzív módon , mondom, hogy a vonzalom az nem úgy van..., kedves. Hogy abban a döntés, az a legkevesebb - és nem mondok szerelmet. Készakarva, egy kézt akarva, na jó csak inkább szeretve. Mert azt azért tudom, hogy aki szerelmet mond, az mondjon bét is, Diabétis. Aztán így múlik el a nyár, aztán így múlik el az ősz. Minden évmillió így múlik el. Bennem. Tán legendává válok (szigorúan a saját szememben), és elképzelem, ahogy tollfosztás közben, az asszonyok mondják, hogy Kádár Kata és Sebtolvajjal, így meg úgy - és tévedni fognak. Behúzok lassan mindenkit a csövembe, de egyáltalán nem tudok örülni neki majd. Úgy lenni halhatatlannak, hogy közben nem félek eléggé az élettől nem lehet. Ez döntés kérdése. Aki rám vár, várt, hiába várt, egyszer - felsejlik - mondva lett az is; veled csak egyedülebb vagyok. Akkor még azt hittem, hogy jó, ha az ember egyedül hagyja a másikat, aztán azt is, hogy ez lehetetlen. Tudni, tudni, tudni, de egészen mást érezni - ilyen döntések és a langyos iszap. Jó piszkos leszek, annyi bizonyos.

Ma jó lesz, ma szépek leszek, ma elmegyek, aztán visszajövök. Ma jó lesz, ma szépek leszek. Nincs más választásom.
(Bezzeg máskor)

Sajnálom a magyarokat,
oly tépett a vitorlájuk,
kimondják a szép szavakat,
de büdös marad a szájuk.

Este van, már este lett, megterítem az asztalt,
rám nézel és jól látod, tányérodon az aszfalt,
az lesz ma  vacsoránk, hozzá majd desszertnek,
könyű nyári illatok és régi keservek.
Lesz ott majd egy váza,benne színes méreg,
megbeszéljük azt is, hogy ugyanazon féreg,
rág mind a kettőnket, ami szívünkbe bejuthat,
úgy hazudunk,ahogy az ember embernek hazudhat.
És kérdezel arról is persze, arról, mi egyszer volt,
de én majd azt mondom: van itt egy vegyszerbolt,
hamarosan kinyit, hol az ajtókat kitárva,
most már önmagunkért ájulhatunk a nyárba.

Kéne egy hely, ahol nem bunkó a gondnok,
hol az ajtón rézkilnics van, és maguktól a gombok,
kezeinkbe hullanak, és kéne egy lágy tenyér,
elkapni engem,mikor az eszméletem földet ér.

...és egy kép anyámról

(csudaszép - fekete-fehér)

Fogalmam sem volt, hogy ennyit fogok írni ma. Mindenkitől bocsánat.
Fájdalom díj gyanánt publikálok egy fotót első szerelmemről.

(csudaszép)

Hozzák a kis zöld sámlijaikat majd az unokáim. Mint ahogy én is elkezdetem hurcolászni így nyaranta, a nagyanyám kertjében, és követtem őt. Míg répát egyelt, kapált, vagy a tyúkoknak vettet némi eleséget. Mentem utána és mindig ideiglenes székhelyeken üléseztem, a vetemények között...és kérdeztem, mi volt amikor én még nem. Nem tudom honna jött kiváncsiság volt ez, de tetszett, ahogy elmondta, volt idő, mikor egy egész lovaskocsinyi csányi dinnyét vett (alkalmi vétel) és alig lehetett bemenni az amúgy hatalmas döngölt föld padlójú kamrába.(Még most is érzem a meztelen talpamon, ha akarom). És elmondta milyen grófkisasszonyoknak volt cselédje, és melyiknek mi volt szokása, ma ezt allűrnek nevezzük, de akkor még szokásnak hívtuk. Mi. Beszélt róluk, hogy hogyan éltek, és egy szemernyi irígységre nem emlékszem vissza, ilyenre nem emlékszem a hangjában, most azt gondolom joggal lehetett volna dühös. Ők még tán olyanok voltak, mint az indiánok, ami volt az vették tudomásul, minden erőlködés nélkül, könnyeden. Nagyanyám volt az utolsó mohikán, az én utolsó mohikánom. Gondolom mindenkinek meg van az ilyen, utolsó mohikánja, akit aztán elgázolt a fentartható fejlődés, vagy csak egyszerűen a kora. Elővetettem vele a régi tábori képeslapokat, melyet első férje írt a háborúból, tintaceruzával, gyöngybetűkkel. Mindegyik ugyanúgy kezdődött...Drága Pacikám:) - ez is tetszett.(ezek a koporsóban nyugszanak, úgy kérte, a feje a lá tegyük) - ezzel meg meghatott, pedig hát...,nem sok fogalmam volt nekem még akkor, hogy a szív majdnem, hogy a hús által körbehatárolt térfogat. Hogy majdhogy csak az. Jóformán.
És akkor ott tartottam, hogy jönnek az unokák, a zöldre mázolt sámlikkal, és kérdezik, mi volt amikor még ők nem...és azt kell majd mondanom, nem tudom, kérdezzétek a dédanyátokat....és ha, ne adj isten meghalnék, elpatkolnék, beadnám a kulcsot, elfogyna a szusz, akkor a fejem alá tegyetek egy monitort. A biztonság kedvéért.

Mondják, na nem..., nem mondják, ezt én mondom magamnak; nincs mitől félni. Csak szeretem azt sejteni, hogy mondják. Magamnak nem hiszem el. Egy ideje. Nem alvás volt, nem álom, rám bíztak valamit, el kellett vinnem valahova. Nem tudtam mi az, de mondták vigyázzak rá...sérülékeny küldemény. Kutassak fel valakit (célszemélyt), fel fogom ismerni, neki kell odaadnom. Megtaláltam, egy pincében álltunk, csöpögött a víz. Átadtam, elejtette. Nem álom volt, csak egy kép, az éjjel. A képekről meg eszembe jut, hogy talán az enyém az első nemzedék, akinek a televízió volt, hol az első, hol a második anyja...és eszembe jut Csőrike és Szilveszter a macska. Meg a Gyalogkakukk és a Prérifarkas. Egy egy epizódban egy életre elegendő pofára esést tett le nekem a vizualitás asztalára William Hanna és Joseph Barbara. Rosszul néztem én azt ott, az érdekelt, hogy jöjjön már, hogy bip-bip, az sms archetípusa, mint a kommunikáció masztodonja, és őszintén szólva, ha karóval jöttem volna a világra, akkor sem tudnék már számot adni arról, hogy a farkassal hogyan is volt. Mert ott semmi sem üthettet ki annyira balul, hogy egy olyan fal adja a másikat, ami mögött van egy újabb, minden magáért volt, semmi másért. Tetszett, hogy az a derék ragadozó milyen konok, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy talán ostoba, a számban édes massza volt.Zizi.

Minden kezdet lenéz.
Nem előre, nem fel,
nem is tükörbe, de le,
A nap meg elüti a
delete.

Sebtolvaj igyekszik (hasztalan) felfrissíteni, amúgy rendesen hiányos anatómiai tudását, de semmi esélye nincs, felcserélődtek a szerepek. A szíve a torkában dobog, a mája meg talán elromlott, úgy értem, hogy rossz. Az egyik lába itt a másik ott. A füle botja nem mozog. Nem szól a szája, nem fáj a feje.(Lehet, hogy nincs is?). A keze, kezet mos (szigorúan a sajátját). Olykor mások farvizén utazik. Nem hisz a szemének. Körmére ég a gyertya. Gyakran megorrol, és leesik az álla. A fejétől bűzlik a hall (micsoda gondolatok), ilyenkor megáll az esze. Szőrszálai meghasadtak, a füle mögött a vaj avas. Hónaljmirígye tékozol, (a hőmérséklet teszi hajlamossá erre). Inába száll a bátorsága, de a szeme se rebben. Nincs vér a pucájába. Sokat markol, kevés a foga - (lom). Szájában íz. Túl... nő, saját magán. Olcsó húsának híg a heve. Velőt ráz, egy fecske nem csinál nyálat.( De csinál.) Összefut. Koponyájában kegy az elme. Szegény Yorick. A cipész maradjon a para-fánál. Mielőtt megáll bennem az ütő. Ki vagyok vesézve.
(Sebtolvaj-filé)

"... meg vagy szabva, emberfajta, szemedbe tódulnak hajnalonta, s mondják a képek, itt van hát nézzed, álomnak vége van, világnak nincs vége..."

Idevagyunk téve, vagy születve, végül is mindegy. Belevagyunk születve (így jobb), és minden okunk meg lehet azt feltételezni, hogy bele is halunk,(a pesszimistábbaknak jó hírem, tutira, belefogunk). Teszünk ezt azt persze közben, amiről azt hisszük, hogy ilyen meg olyan. Ez egy hely, itt sok mindent meglehet tanulni, a magyar ugar képessé tesz minket egyre és másra. Többek között túlélésre is. Akinek ennél nagyobb szükséglete lenne, mondjuk csak szimplán élni, és nem túl, az költözzön másik kontinensre, bolygóra, naprendszerbe...és nem kell vinni magas faktorszámú napvédő tejet. Nem lesz szükség rá, ott szinte lehetetlen leégni.

Mindent ki lehet irtani. Egész kultúrákat akár, indiánostul, szamurájustul,eszkimóstul, fókástul..., csak azt figyelem, hogy a gaz, az mindig visszanő, nézem a kertet, onnan tudom. Nem tudom, egyáltalán nem tudom, hogy ez üzenet e, és ha már üzenet, akkor ki üzeni, és nekem üzeni e ezt. Amikor ez így eszembe jut, akkor rádöbbenek, - szoktam én úgy lenni, mintha ez volna az első döbbenés - hogy megfogok halni egyszer. Nem tudom, másnak ez eszébe jut e, és hányszor napjában, mondjuk azt sem tudom, hogy nekem hányszor. Mindegy..., nem érdekes.

A túldizájnolás helyett a tartalomra kellene ügyelni inkább, Sebtolvaj kollega.(Mert megnézheti a statot - és dühönghet, de telán maga, dühöngeni, az szeret a legjobban) Hogyan lehet az, hogy a széllel szemben történő hugyozás genetikailag kódolodik egy emberben? Hétfőn elmegyek az urológiára, hát ha van hatásos gyógymód.

Tandorinak vannak azok a bizonyos Evidencia történetei, hogy minden, mindenbe belcsimpaszkodik, minden ami csak van, és ha nem értettem őt félre, akkor úgy vettem ki a szavaiból, hogy ő ezeket valójában evidenciákként kezeli, az arcizma sem rezdült, ha itthonhagyva kedves verebeit,és egy angol bukméker irodában látta, hogy a következő futamon egy Sparrow nevű ló is indult. Minden ellenkezés nélkül fogadott rá. Jó lehet, amikor az ember így vezetve érzi magát, és nem veszi kényszernek, a véletlenek otromba játékának, ami vele történik. Alázat talán. A lázat pedig a nővéreknek kell jelezni. Ez a házirend. Nem vagyok alázatos. Nem jelzem.

Memento. Azaz, hogy hirtelen elkezdek emlékeztetni. Valakire. Az idegen befolyás, az ami jellemez. Végül is mit veszthet az ember, ha valakit a jelenléte megidéz, csak azt ahonnan amúgy is menne. Hogy a más cipője máshogyan, máshol szorít, néha az is elég. Hogy szorít. Itt időz egy dallam, itt időztetem, és megint a cipőkre emlékeztet ez is csak. Január, a füledben a dallammal, mész a félholtra fagyott kertben, hol a hegyeken, cipőddel villámháborút indítasz a pocsolyák felszabadításáért, és a sarkaddal töröd be a hártyajeget. Kéne még egy(kettő az nagyon is) láb, az egyensúly miatt, egy (két lábra gondolsz, nincsenek kétségeid) konkrét lábra/akra gondolsz, elmosolyodsz, aztán a dallam....

I'm so afraid
Something is broken now
Too much been said
To wipe it clean somehow

Without
This love
Where will I be

és a cipőmre nézek, teljesen átázott, szabad vagyok, és a pocsolyák is azok.
(Lényegében azóta ezeket az én pocsolyáimat, teljes mértékben kiirtotta a nyár, a (seb)helyük ugyan megvan, és meg van a dallam is, a lábak is megvannak (összesen tehát 4), a cipőről meg már írtam,amit írtam. Észre tetszettek venni, hogy a szabad szó, most itt kimaradt? Nagyon is véletlenül) Lépéselőnyben vagyok. Micsoda hátrány.

Jon majd egy nagy reset, es nem lesz majd ekezet, azon mi pillekonnyu, sem azon ami fontos...szeretnem hinni ezt, de nincs ilyen varazslat, atkozlak am azert, hogy becsukott szemmel is latlak.
Jajj.

Mondhatná valaki, már a menet trendet, baktatni hitetlenül, mi értelme ennek?

Egy apró szívesség csak. Valaki elvenné előlem a klaviatúrát és kihajítaná az ablakon? Mondjuk, ha választanom kellene, akkor tudnék.Megfelelő embert, megfelelő helyen.

Azt hiszem a nők végül is, úszni megtanulnak, a férfiak megfulladnak és aztán ellazulnak...

Azért mégis a víz azúr.

Elárulok egy titkot,
a földön van olyan hely,
ahol királylányok kezéért
sárkányt ölni sem kell.

Sajnos nekem épp oda
nem szolgál a passport.
Egy lakatos műhelyben,
gyűjtök némi vasport.

Ha úgy érzem, hogy elég már,
majd tüzet én okádok,
hét fejemmel szét nézek,
ezt imádni fogják a lányok.

Igazolom magam,
a kezemben papír van,
és van ott egy sárkány is,
és királylány, és az arcán a pír
kicsit már elsápadt, vagy csak rosszul nézem,
mert a színhely egy tengerpart és
kardhalak közt heverészem.
Tátogni jó lesz majd, azt mondja
az egyik, én meg elhiszem neki,
mert rangidősnek tetszik.
Kéne egy vendéglő, és benne
egy vendég nő, kinek a asztalán,
főfogás volnánk talán. Azt mondom,
elég már, majd lesz egy banánhéj,
az mindig szokott vacsoránál,
megmondta Hemingway,
vagy ha nem is mondott ilyet,
az már az ő baja maradjon,
nekem nincs filozozófiám,
csak azt akarom, hogy hagyjon
minket ez,...ez a valami félbe,
mert azt már ismerem, ahogy
a nyár beleájul a télbe.

Ül velem szemben és lebeszélne róla, azt mondja nem ő lesz, aki engem vált valóra, és akkor mondom neki, használja az ujját, igen a mutatót és keressen valaki mást, De persze nem keres, mert neki nem ez a dolga most, szerintem azt sem veszi észre, ha egy virágra rátapos. Most gonosz vagyok persze, mert hogy is ne venné észre, emlékszem elmosolyodott, amikor egy halott lepkére, hivatkoztam én ott, a kerti lépcsőn az ázott szőnyegen, szóval nem olyan ő, de azért nincs jelen. Abban az értelmeben, gondolom én mindezt, hogy biztos nem ő lesz, majd az aki inthet, hogy akkor indulás, a lábnyomod se lássam, várnak már a fonott hajak, és nem az elmúlásban fogod majd meglátni legvégső arcodat, és azt is fogja mondani, hogy bent az alkonyat, személy szerint tetszik is, de nem ő a szereplő benne, de érzem a hangján azért, hogy szívesebben menne. Mondom,hogy menj tehát és fözök még egy teát, aztán elengedem,a kezét és az illatát...Nem lesz majd ez sehogy, vagy talán épp hogy így, végül is mindegy az, hogy mi lesz mi szétfeszít, köztünk egy kicsiny teret, helyet csinálva annak, akinek a szeme helyén is naprendszerek vannak.

Az meg valahogy eszembe jutott, hogy szerintem Amerika át van verve, de nagyon. Meg van vezetve, hogy korszerűen fogalmazzak (az jó tesz a stat-nak). Hajlok én az ilyen összeesküvéselméletekre, de az is lehet, hogy csak fordítási hiba volt, egyszerű elírás, tévesztés. Konkrétan arra gondolok, hogy a tízparancsolatban (Ten Commandments) lehet némi gixer.Konkrétan a 6.-ban.
A "You shall not murder" helyett "You shall not shoulder" lehet. Elfognak kárhozni, egyetlen szó miatt. Micsoda világ.

Sebtolvaj lekörözi önmagát, (mint Michael Schumacher /Cipész Misi/[nem nyilas(talán az ősei)] Baumgartner Zsoltot
Mert én hiába mondogatom magamnak, amit mások is mondanak, hogy ha más ér utol az még mindig jobb mint ha te önmagadat. Ki is szeretne saját dicsfényében fürdeni, amikor van mindig valami sokkal fényesebb, az elgondolni mertnél. És csak azt veszed észre, hogy ott lihegsz a saját nyomodban, és ezt még néha meg is magyarázod magadnak, hogy voltaképpen, számodra ez a haladás. A saját farkába harapó kígyótól, mint képtől, erotikus melékkzöngéi miatt, és részben a fenálló önbizalom deficit, valamint a makacs tények okán. Mert én komolyan nem hittem el azt, hogy fele annyi idő alatt, kétszer annyit tudok élni, mint amennyit okvetlenül kellene. Egyszerűen nem hittem hogy megvannak azok a tulajdonságaim, aerodinamikai beállításaim, amelyek mind mind feltételei egy ilyen lekőrözésnek. Hogy ugrik majd egyet a számláló, hogy azt hittem, hogy csak ennyi, és hogy lesz annyi vér a pucámban, hogy a jobb lábamat használjam a bal helyett. A bal lábam egyébként is egy ideje már az ébredésekre van fentartva, nem pedig előzési manőverekre.(Ma nővérekre) Milyen ostobán és idiótán is mutat rögtön az egyik szó a másikra. Felmerült már sokszor, kérdezik az embert, olykor, hogy szoktami e tudni amikor éhes vagyok, hogy éhes vagyok és mondom, hogy szoktam, persze szoktam, és azt is kérdezik, hogy szoktam e tudni amikor elmegy a kedvem, és arra is mondom, hogy persze szoktam azt is.Tudni, érzeni. Azt is kérdezték már, hogy amikor leülök a gép elé, akkor tudom e, hogy mire a végére érek akkor mi lesz. Na arra, azt mondom, hogy azt egyáltalán nem szoktam tudni, nem is akarom, nem is merem és egyebek. Valahogy ennek köz van az én lekörözésemnek is, mert az, hogy dehogy is szoktam tudni, az némileg jelentheti azt is, hogy a kontroll is elvan engedve, de legalább is jó hosszú a póráz, vagy a papírsárkány zsinegje, ahogy tetszik. Kell e nekem tudnom, úgy értem elemi, zsigerből előtörő szükségletem e, hogy tudjam azt, hogy mi lesz holnap, vagy belémnevelt tulajdonság. Ezt a kérdést egyébként nyugodt szívvel merem T/2 személybe is tenni, mert úgy is megállja a helyét. Megállja, azaz nem előz, és azt hiszem akik jól csinálják azok valahogy így, bár nem tudom, a felvetés önkényes, mert még nem nagyon láttam aki jól csinálja. Ez meg nyilván azért van, mert a bolond szél meg a bolond lyuk azok egymás nélkül érvénytelen állítások. Most meg fogom magam és leelőzöm magam, és dehogy is tudom, hogy mit is jelent voltaképpen. Ez egy ilyen előzés most. Nincsen üzenete. Az is lehet, hogy rég vége a futamnak, hogy már leintettek, vagy beintettek, csak elfelejtettek szólni.

Azt mondja, mi lenne ha nekilátnál jelenidőbe tenni magad. Megvonom a szemöldököm, és azt kérdezem tőle, akkor most te ki a franccal beszélsz. Érzi, megvagyok bántva és jól tudja, ha megbánt akkor fogom magam és nem válaszolok. Azt mondja, sokat elgondolkozik rajtam, hogy miért van ez velem. Mert neki határozottan az az érzése, hogy nekem a jelennel van bajom. Most, hogy engedékenyebb hangot ütött meg, és nem engem hajlok arra, hogy válaszoljak. Gondolkodok és fújtatok és van nekem egy olyan idevaló nézésem (legalább is azt gondolom, hogy ide való), és akkor ezt úgy használni kezdem. Azt mondja - s közben a szemembe néz - hogy oda van írva a múltam, az összes volt éveim. Kérdezem hova kellene írni. Nem tud válaszolni. A szemébe nézek és úgy kérdezek, azokkal a múlttal átitatott szemeimmel. Azt kérdezem, akkor most legyőztelek? Úgy értem, kétvállra fektettelek.
Azt szeretném, hogy most azonnal menjen el innen, hagyjon hátra, nem akarom, hogy ezek a szokásaink ránk dermedjenek. Nem akarok győzni én, azt akarom, hogy ne kelljen győznöm.Félnek, hogy ezek mindennapjainkra rákozmálnak, és olyanná válnak mint a reggeli kávé és a cigraretta (néha az aszpirin). Megkérdezi azt, hogy komolyan gondolom e, hogy menjen el. Aztán nagyon halkan mondom, hogy: nem

Azt mondja nekem, szerintem te vársz valamire/valakire. Mondom; meglehet még az is. A szemérem ilyenkor lágy esésű anyagként (szövet) terül reám, ha ilyeneket mondanak nekem. Kérdezi milyen. Az amire várok. Válaszolok - igyekszem őszinte lenni - és így is mondom; őszintén szólva nem nagyon tudom. Tovább kérdez, honnan fogod felismerni. Viszakozom, nem várok semmire/senkire. Rám néz, de nem kérdez, illetve nagyon is kérdez, csak ezt már úgy, a szavakon túl, úgy kérdez. Azt kérdezi, akkor most legyőztelek? Azt érti allatta kétvállra vagyok e fektetve. Nagyon halkan mondom neki: IGEN. Azt szeretném, ha itt maradna, ha nem menne el és naponta ezt kérdezné, hogy olyan lenne ez nekünk, ez a rituálé, mint a reggeli kávé valami könnyű kis süteménnyel. Minden áldott napon, ezentúl mindig. Az állandóság tébolya.

Fáradt akarok lenni, és az öledbe fúrni a fejem, majd hajóra szállni az Üllöi úton, kikanyarodni a körútra, és nézni amint a hatalmas óceánjárónk, gyógyíthatatlan sebeket mar a forró nyári aszfaltba és amit magunk mögött hagynánk az olyan lenne mint egy lehuzott villámzár(cipzár), és igyekezne be mindenki a nagy kabátba, bele a puha sötétbe. Mert mi akkor kitalálnánk, hogy a puhának és sötétnek egyaránt van keletje, piaca van, és részlegesen büszkék is lennénk arra, hogy mi minden előzetes piackutatás nélkül is felmértük, hogy amiben most leginkább szenvednek hiányt a magyarok, az a plüssszerű, puha és bolyhos, anyameleg setét. Amikor már a Lánchíd-hoz érnénk Budapest lakossága eltűnne alattunk és a kapitány meg rám nézne, hogy akkor most, hogyan, nem válaszolnék én, csak biccentenék és felmásznék veled az árbóckosárba és jól magamhoz vonnálak, hogy le ne ess. A mellkasomon érezném a lélegzetedet, ahogy az élet mocorog benned, és tán a szemedben az volna valami jelként, hogy de jó hogy életre keltem. Így, eként gombolnánk a világot ki meztelenre, s hogy mit cselekszünk, arról mit sem sejtve, elég volna az ahogy a testünkben az erek és az izmok tennék a dolgukat. Minket csak a mozgás érdekelne. Meg az alattunk felfeslő kabát, ami alatt, ti ott mind tennétek a dolgotok, csekket adnátok fel a postán és elhinnétek, hogy boldognak lenni csak akarni kell. Aztán mi el, végleg el, erről a horizontról, mert számos kabát vár még arra, hogy szétszakítsák, kizsebeljék, és mi komolyan el hinnénk akkor ott, hogy jót cselekszünk. Néha majd visszanézünk, hogy akad e dolog, hogy a kabát alatt, a gyomor miként korog, vagy beszél hozzánk nagy sérdödőttségében, és persze titeket is megnéznén, abban a nagy meleg sötétben, s azt mondanánk; magyarok ti, jajj ti magyarok, és aztán meghasadna a szívünk.Ott fent az árbóckosárban.

Nem bírom ki, megnézem a statot. Ha az ember szomjas akkor a forráshoz megy, hogy innék, ha kiábrándulni, akkor meg szalad bele a statba. Csalatkozni, fogalma sincs mit vár, de annyi biztos, hogy Gáspár, Menyhért,Boldizsár nem látogatja a lapom, pedig nekem már az sem számít, ha bölcsesség történetesen a naplkletről érkezik, de nem érkezik sehonnan. Nem kerestek rá ilyen szavakra sem, hogy vasfazék, meg hogy tömjént, az aranyra is csak úgy, hogy tört arany, aztán nem is lehet itt találni aranyat. Arányt és aránytalanságot igen (kétes, csillogó gazdagság) jó esetben azt igen, meg törteket, semmivel nem osztható számokat, meg egyebek. Próbálkoznának csak egyszer egy névvel, azzal kitudnának mozdítani ebből a hirtelen jött érzelmi katatóniából, nem beszélve arról, hogy a gugli meg csak úgy köpné a találatokat, De ereszkedjünk puhán vissza a földre, ez itt nem Málta, a solymókban sem bízhatom, s hogy a szeretet szolgálat helyett is csak a lelki Gestapo kutakszik - én tudom csak, hogy nem létező bizonyítékok/bizonyosságok után. Hiábavalóak, úgy ahogy vannak. Velem.

Én nem tudom mi járt itt az éjjel. Hogy lopjak is - "alakra épp a megholt király" -, de nem király lehetett, Csak a többes szám, csak az miatt gondolhatom ezt. Nem emlékszem, csak gondolok valakire, akit nem ismerek, és éjjel nem lévén dolga, megállt egy árnyék az ágyam mellett, belopakodott a szemhéjam alá, őriztem ott egy darabig, hogy nem legyen hiába, de most aztán elment, úgy elment, mint ha sose lett volna. Pedig, hát van, a bökkenő ismindössze a létezése volna, azaz inkább az, hogy jelenléte hihető. Mert létezik jól tudom, de nincs jelen, nincs jelen. Akkor csak múlt van, én meg elavultam. Lejárt a szavatosságom, nem vagyok fogyasztható, akciós termék leszek, ha nem vigyázok. Minden nap azzal ébredni, hogy egyszer csak nem gondolok már semmit, hogy ide sem lesz írni mit, ez a félelem rágja belém magát minden este, az elalvás előtti pillanatokban. Aztán meg átkozódni azért, hogy semmi nem változott, bizony is gondolok és írni is van mit. Egy időben, egy helyen, egymásnak ellenkezőeket gondolni - nagyon megijesztettem magam...

Játszom. Bújócskázom. Elbújok, aztán azt mondom ne keress, de persze bent meg jól megtermett bizakodással azt gondolom, hogy dehogy is nem, hogy de hogy is, keresni fogsz mert nem bírod ki. Az arcizmom sem rándul, könnyed vagyok, talán kecses is ahogy elvonulok ebbe a kényszerből választott illegalitásba, és persze ostobán azt hiszem, hogy pont te vagy akinek rám kell találnia. Ipi apacs 1..2...3. Az ostobaságom is könnyed, avagy hát kecses, és várom, hogy a nagy fejemet lehajtom és olvasni kezdesz belőle, valami számomra is nehezen értelmezhetőt. Ezer évek telnek el, a búvóhely, a rejtek, lassan válik csak veremmé, nem tudni, hogy ez azért van, mert tényleg nem látsz, (mondjuk, így; nem akarsz látni és tudomásul venni, higy ami van, az van), vagy csak a pókoktól félsz, meglehet, rólam is azt hiszed már, hogy az vagyok. Hát fonásban, szövésben jó vagyok, hanem, hogy a zsákmány elejtéstől, valahogy elment a kedvem. Így játszok én csak bújócskát, azaz félig vagyok elbújva is, utálnám ha nem találnál meg, utálnám nagyon. Így rontom el a játékot, az én játékom, a te játékod. Nem, egyszer sem a mi játékaink.
Olyasmi van bent, amikor egy jéghegyről egy jókora darab leszakad, és elindul az egyenlítő felé, rendezni a vélt vagy valós adóságot. És olvadás van, és érezni ahogy egyre fogy(sz), és meleg van és nyár van, és téboly van, és ezek így együtt mind-mind szépen egyberendezve. Egy temetőben érnél partot, várnának az őslakosok, és látnák, hogy én ott is idegen vagyok. A kezükben , ásó, kapa, és nagyharang lenne. Eltenni télire a nagy jeget.

...és akkor egyszer, jön csak a reggel, rádtörve ajtót és álmokat, fekszel az ágyban volt szerelmeiddel, mindegyik bámul és sírni hagy.Mindegyik bámul és sírni hagy.

A haja, hátul könnyen, csak könnyen összefonva, amit most gondolok, a tollaimba mondja.Nézek a szemébe, a szemébe látok, a szárnyammal befedek, egy sosem volt világot. És akkor kimondom, kimondom; nem lehet, kitárom a szárnyaim de érzem, hogy, nem szeret. A képzelet délután a kertben röpteteti, az agyára mennék, de meg se kottyanok neki. Hallgat a szemével, csak hallgat a szemével, csöndjeimbe burkolva, magát föl nem ismeri. Hogyan mondjam máshogy, hogyan mondjam másnak. Most érkeztem épp meg és máris indulásnak kellene jönnie, egy percre sem vagy vele. Kertjében nyomot hagyok, és őt meg elviszem, hurcolom, várva csak, hátha csak játszik velem, de nem öl meg végül, s a helyembe szédül.De elkapom persze én, magát meg ne üsse velem, egymásra nézünk talán, s azt mondjuk nem volt ilyen. Nem volt soha ilyen.

a nÉV A fontos, nem a baj.

Nem képzellek semmilyennek,
szavam sincs rád, és kép se, jó,
estéid sosem pihennek,
és egy sincs ami mindenható.

Elképzellek magamnak,
hogy benned vagyok, s nem nehéz,
úgy ragadok mint a méz,
és azt mondod, hogy szabad vagy.

Elképzellek, ahogy szabad vagy,
és egyik estéd sem nehéz,
és hiszek minden szavadnak,
lomhán csordulsz mint a méz...
nekem,
neked.

Nem tudom hogy van ez mással, de én rendre félreértem, kissé megengedően (andante - bérentelektülellákosostólelvonatkoztatva, plíz) az olvasótáborom, és van amikor azt hiszem, hogy ez olykor kölcsönös is. Aztán ilyenkor csak tátogok, de azt meg még nem dolgozták ki teljesen, hogy a tátogást a szövegbeviteli mező azt hogyan kell..., úgy hogy ne tűnjön légszomjnak, azaz azt se értsék félre. Ez a Babel jól bekavart na. Menedékjogot adok átmeneti jókedvemnek. Nincsen más hátra.

Ez meg nem tudom, hogy, hogy nem, de valahogy berágja ide magát a blogba.

Bereményi - Fegyverszünet

Egyszer falun
biciklipedált tapostam én,
s a vázon
egy kitelepített lány ült.
Lejtön lefelé,
a lány neve Annamari,
vidám volt,
bár sokat szenvedtek.
Én meg fiú,
aféle klottgatyás fiú,
a höségben
nyomtam a pedált és
egymásba folytak a fák,
mi külön volt, mind összement,
az osztályharc
egy biciklin
megszünt s én
vázon
egy gróflánnyal
azonnali
hatállyal
békét
kötöttem egy
összefolyt
világgal.
Fegyverszünet.
Mi külön volt, mind összefolyt.
Osztálykülönbségek
útszéli fákként.
Tapostam a pedált,
szememben ugrált a vidék,
egy kitelepített
gróflánnyal, neve: Annamari.
Mind összefolyt,
egy száguldás összehozta mind,
mi külön volt,
s az ember nem hitte el,
hogy Annamari,
a napozós Annamari
veszélyt hoz,
mitöl úgy
óvott
családom,
hogy csak titkon
volt szabad
ööt látnom,
s az ócska kerékpáron,
övele
elszállnom,
elszállnom,
elszállnom,
elszállnom.
Minden fölött,
egy világ fölött így szálltunk el
Annamarival
három percig,
elfelejtettük, hogy ö,
azt, hogy ö melyik,
s azt, hogy melyik,
s azt, hogy melyik vagyok én,
ahogy a fák is
mind összefolytak.
Azóta is
szememben összefolyik
mi külön van...
és félek ettől.
(a fülészeten audioformátumban is megtekinhető);)

A szex erőszak. Illetéktelen behatolás.
Az illetékbélyegek az okmányirodákban megvásárolhatók.
Véreim, magyarok, legalizáltuk a baszást.

Olyan mint ha mindig egy vonaton ülnék, persze lehet ez az érzésem, mert mindig is azon a vonaton ülök. Egyfolytában. Csak a személyzet változik, az utitársak, a szél járása, meg persze a fényviszonyok. E legutóbbiak talán mind közül a legfontosabbak, mert olyan súllyal tudnak jelen lenni, hogy bele is tud az ember sajdulni mindenestűl, úgy ahogy van, és mégis igyekszem róla, nem kellő mértékben tudomást venni. Egy fényérzékeny anyag ne törödjön azzal, hogy mi képeződik le általa, talán ez jár a fejemben. Azaz, hogy járna, mert ilyenkor mindig jön az elterelő ember, a centerbekk talán, a becsúszó(mászó) szerelésével, hogy még véletlenül se üvölts fel azon az istenverte vonaton, hogy, na végre gól. És ezúttel nem Ön. Törvényszerű, hogy jönnie kell, tehát jön is. Menetrendszerint. Ma épp egy hidrogénkezelt édesanya és az ő egyetlen szem fénye formájában. Olyan 3 éves gyerek, egyetlen szót tud, de azt üzembiztosan. A szó: Evetke, de nem jól artikulálja, ezért édesanyja ismételgeti neki (és kiröhögi), hogy nevelődjön az a gyerek, és amikor leszállnak majd, ne csak az út pora látszódjon meg rajta. Aztán ez a gyerek engem egyszer csak meglep. Azaz, önálló mondatot alkot, és erősen érdeklődni kezd, édesanyja, származását tekintve, talán Kína papucsa iránt, melyben barokkosan ötvöződnek, a néhány éve még oly divatos csótányroppantoként, a köznyelvben meghonosodott pszesudovasaló és a 70 évekbeli vietnámi papucsa elsődleges stílus jegyei. A színe meg rózsaszin, mert ezt is kérdezi a gyerek. De az anyja nem ezt mondja, azt mondja, hogy pink. A lábbeli talpán, az odalsó vastag részen felirat is van, és hát milyen egy gyerek (na jó ez nem olyan gyerek, de ennyiben mégis). Az oldalsó felirat, a felület tágasságát kihasználva erősen bold stílussal az van írva, hogy Onyx. A gyerek firtat. És végre eljöhet a perc, amikor az anyaságot a maga valójában kiteljesedni láthatom, egy Máv-szerelvényen. Mindig olyan heylről jönnek az ilyen dolgok, ahol az ember nem is számít rá. Anya elmondja, hogy az Onyx egy madár, de elégett. A gyerek további kérdéseire még az is kibukik belőle, hogy ez egy szimbólum, de ravasz anyával van dolgunk, ennek bővebb taglalásába már nem bocsátkozik. Aztán leszállnak, vagy el, már meg nem mondanám. Itt hagynak egyedül. Mint egy csomagot. És valóban egy csomagot hagynak itt, de a csomag az nem én vagyok, az nekem van itt hagyva, mintegy gombóc a torokban formájában. Szem és fültanú voltam, és szégyellem magam. Valamit én elloptam azt érzem, és azt is egyszerre, hogy én vagyok az aki egyúttal ki is van fosztva. Hülye érzés. Az élmény tovább görög. Azon töprengek, hogy van e menny valójában, és ha van, akkor vagyok e annyira lelkiszegény, hogy bizakodóan tekintsek a jövöbe... Mert, lényegében ez deklarálva is lett, egy bizonyos hegyen történt beszéd alkalmával, ha jók az emlékeim nem is akárki által..., csak olyan szőrmentén lett megfogalmazva azért az, hogy jól van no, Onyx papucsosok jobbra. A többiek cseszhetik. Vagy nem tudom jobban ki kellett volna bontani ezt az egészet, mert persze ismerek én néhány olyat, aki olvasni is alig, de azt gondolom, hogy feltétlenül a paradicsomban a helye, és nem is mint recepciós...Nem tudom, megváltoznak a fényviszonyok és akkor mindig valami valamire mutat. Hiperlink az egész világ, de azt hiszem ezt már valaki mondta, vagy 500 éve is megvan. Emlékszem, úgy 20 éve én meg hol azzal vigasztalom, hol fenyegetem magam, hogy a tudáshoz a féltudáson át vezet az út. Van amikor el is hiszem ezt magamnak.

      Szergej Jeszenyin
             Emlékdal

Tennyeredbűl iszik vezetéken a ló,
Nyárfák levelét veri vissza a tó
Kék kendőd nézem az ablakon át,
Huzigálja a szél, hajad éj-fonalát
Habos áradaton, csupa csillag a táj
Úgy kell puha szádrúl a csók, noha fáj
lelocsolsz, hamisan mosolyogva reám
Csilingel a zabla, lovad tovaszáll.
A napok guzsalyán fonalat fon időnk,
Temetőbe kísérnek az ablak előtt.
Tömjén szagú gyász, sirató dal eseng,
Rémlik, leeső patkók zaja cseng.

     Szergej Jeszenyin
Elviháncolt a tavaszi zápor

Elviháncolt a tavaszi zápor,
kék az megint,
meguntalak istenigazából
Szergej Jeszenyin.

Unalom, nagy láthatalan szárnyad
a fejed felett
dalaiddal porból,
dédapádat föl nem keltheted.

Szavak, igék, sorvasztják el
áldott esztendőidet,
papír nyeli el sok fényes álmod:
ásatag kötet.

Valaki lustán, kutatva verset,
néha ráakad,
tetszik kéklő tájad, piros ested,
nem kellesz magad.

Nem másít a a föld arcán az ének,
lombot se szakít,
megfeszítve jajjgatnak a szélnek
ékes szavaid.

Nem tud már a süket ég megszánni,
Pilátus kiad,
Eli, eli, lama sabaktani,
hagyd bukni fiad.

Szabályosnak kellene lenni, vagy legalább formásnak, úgy értem, ha meglenne a forma akkor akadna tartalom a kaszni fiókaljából, vagy pontosna hát nem is tudom hogy honnan, de valahogy így képzelem. Mindent egybevetve tehát, mégis csak az van, hogy nem én röptetetm a képzeletet, hanem viszont, ennek meg nemulass is lehet a vége. Az is mondhatnám, hogy jól alkalmazkodom (ez nem igaz), de az némileg érvényes, hogy a tótágas, mint olyan ráhúzható mindarra ami körbevesz. Elbújt bennem az altruista, vagy kiveszett, ha volt is. Félretehető és félreérthető, de vagyok. Most ezzel kell beérni, és sürgősen megfelelő indokokat találni erre és arra. Persze magamra gondolok itt, csak ilyen erre-arra-zásokkal, nincsen ennek akkora súlya. Kísérlet tétel a távolmaradásra, ha már a közellét, a jelenlét olyan döcögős.
Már rég kellett volna egy jó kis indok, vagy nevezzük mentségnek, mert hát ma reggelre már azzá szelídült mindez, mentséggé. Az ember mindig a kesztyűs kezét fordítja maga felé, a másik kesztyű meg elhagyva rég ott hever a sárban, és jön mindig, mert mindig jön majd valaki, aki azt hiszi dobva van. És hadobva van, akkor azt is hiszi hogy itt most valami küzdelem akar kibontakozóban lenni, de nem. Küzdelemért tessenek előfizetni jurosportra, itt olyan küzdelmek már reményeim soha nem lesznek. Hogy az ember azzal, hogy minden reggel fel kell és megy kenyérért meg tejért, azzal bizinyítana, vagy igazolna valamit. Lehet, hogy ez általában így van, részemről inkább azonban, inkább csak tudomásul vevése annak ami van, ilettve hiányként van jelen. És hogy ezt megszokni, azt amiről már fogalmaim sincsenek, hát még kimondható szavaim.
Jönnek ilyen olyan visszajelések. Mert jönnek. A rosszakra haragszom, a jókban kétkedem - nincs több lehetőség. Sebtolvaj szerint a világ. Nem mondanám ezt az érzelmek barokkos burjánzásának, még nagyon nagy duhaj jóindulatomban sem. Lüktet a fejem, és érdekelne, hogy mi csinálja, hogy melyik manó, és hogy mit akar. De, ha csak egy ér begörcsölt és attól van, akkor is szeretném tudni, hogy melyik ér diszfunkcionál. Mondják sokat nekem; nem kell mindig érteni, és részben igazuk van, csak hogy akik mondják, azoknak meg van az a másik felük, és köszöni szépen jól van. Most ezt megint néhány mondantban leírni lehetetlen. Ketté lehetünk osztva valójában, értőre és érzőre, de miért van az egyiknek prioritása a másikkal szemben. Most olyan mint ha, azt kérdezném egyébként, hogy ugyan mondd már, mi értelme annak, hogy reggelente felkelünk, tejért és kenyérért megyünk, ha csak az nem, hogy ha ma nem tesszük meg, akkor holnap sem ehetjük, avagy a másik, hogy holnap már a kell sürgető erejével, kell majd. Tenni. Akarni. Tudni. Ilyen szavakból van ácsolva egy börtön, tágasnak látszik, de csak az optikai tuning miatt, jó ez a kék tapéta a felhőkklel. Hihető.

Mentséget keresek önmagamra.Záros határidőn belül kell találnom - legalább egy, de inkább kettő elfogadhatót. Órák kérdése. Holnapra mindenképpen. Valahogy úgy fogalmazott, hogy én lennék a madarász, és hogy az ő kalickájában jó mutatókkal tettem amit kellett. Aféle Spartacus, de nem firtattam a dolgot, jó volt hogy azt hiszem, hogy azt hiszem, hogy boldog. Nekem végül is mindegy, csak egy napszámos vagyok, napokat számolok, és mindenhol jeleket hagyok. Körberajzolok én mindent, mindent amiről azt hiszem, hogy élő, egy egész gyűjteményem van már sziluettekből. Aztán esténként kezdődik a nagy árnyjáték, a sötét a sötétben megsem olvad egybe. Felejteni ,hogy kell, azt teszettek volna megtanítani, még az ideje korán.Késő bánat, kutyaszemekkel.

Két dolog lehetséges: én tényleg nem értek semmit
                               mindent letagadok
                               nem akarok érteni semmit
(ez már három)
                              nem vagyok elég határozott
(ez már négy)
                              sok dolog lehetséges
                              engem ez zavar

Olyan ez mint ha nem volna, vagyis hát mégsem, velem Te egyedül, én meg veled megelégszem. Emészt a nagy gyomor, kinek enni lenne kedve, szép színű málna a szád, én meg vagyok a medve. Ilyen kis hülyeségek, én meg hogy kimondom, nézem a blúzodat, meg a mintákat a gombon. És persze félek is, hogy vonyítni megtanultam, és kutyául érzem magam most, mert nem találom a holdam.Az ég meg már csak ilyen, olyan amilyennek látod, kék, de már monoton, a felhők virágok. A pollen a fejedben,az meg úgy hat tudatodra, hogy a rossz már nem olyan rossz, de nem számítasz jobbra. Aztán csak este lesz, és megint bezár a pékség, sok apró kis sütemény, holnapra meg kétség ízű lesz, én meg majd megkérdezem, hogy a töltelék miféle. A nő meg majd válaszol, hogy egy kevés cukor, és a bánat keveréke.

Aki elmegy délután,
úgyis vissza jön este,
vagy lehet, hogy itt se volt,
de a szíved fazonra nyeste.
És most is ott pihen,
a blúza alatt a melle fogy,
nem töpreng ő azon,hogy
mindössze létezik,
vagy valakinek kell e.

Kérdezik miért nem eszel már?
Kotorászok a zsebemben, a polcokon, a letört gombócú fiókokban. Nem vagyok éhes, úgy. Csak ennyit sikerül kipréselni magamból. Hogy bennem az éhség is csak lomha ösztön volna, és nem vonz egyáltalán a konyha, olyan értelmben véve az éhséget én. Enni kell - jajj ez milyen régi kis mondat ez, ahogy ülök a hokedli előtt - mert gyerekeknek oda terít a gondos nagy szülő - míg én várom, hogy a legyek megeszik helyettem a betűtésztás paradicsomlevest. Már tudtam olvasni, s emlékszem a Z betű, drágább volt nekünk mindennél, előfordulásának ritkasága okán. A mi vasárnapjaink így teltek tehát, mikor a nap odafent időzött, mi Z-t kerestünk, nem sejtve hogy az majdnem hogy az omegával analóg. Ilyen család, vasárnap délidőben a végzetük keresik alumínium kanalakkal az összes unokák, és hát hazudnék, ha azt mondanám, hogy ne lett volna aki meg is találta, bár nem tudom örül e neki, de én olyan végzettel voltaképpen kiegyeznék. Ilyen vagyok kiegyező, kerülöm a konfrontációt, meg is ettem én a betűtésztás levest, mert hát láttam én, hogy a legyekre hiába várok. A tökfőzeléket elfogyasztását, feltételekhez kötöttem, (sok cukorral), aztán dinnye, Attiláéból elkunyeráltam a magokat, aztán mehettünk szú ette nyugágyainkba a gangra, és betakart bennünket a csalóka virágillat, meg a nyári zsongás. Délután a kutyák sem ugattak, csak elnyúltak a porban, bundájukon a legyek napoztak, aludt az egész hóbelebanc. Valahol messze, a rádióban, magya rnóta szólt. Aztán már később az sem.
(persze, ez ami itt részben közölve van az éhségről egyáltalán nem igaz, mert ilyen megátalkodott vámpírt, mint én (betűtésztás paradicsom leves ide, vagy oda, nem hordott még a föld a hátán. Jogi tájékozatlanságom okán pedig nem is tudom milyen büntetésre számíthatok egy előre megfontolt aljas indokból elkövetett nővérevés esetén) Bizonyos értelemben véve.

Egyszer rég valaki,
nagyon megijesztett,
az anyám volt talán,
de ez még csak a kezdet,
mert azt is mondta még,
hogy megijedni jobb, 
az otthonkáját néztem,
azt ahogy megkopott.
Aztán meg este lett, 
az ablakon a lámpapfény,
lustán beszüremlett,
a kicsi test a dunna alatt,
figyeltem, hogy reszket,
de nem volt az félelem,
inkább csak, hogy látszat,
és jó volt csak tudni azt, hogy
egy gyerek ingyen is fázhat...,
és jöttek is nagy nyarak,
és kiégették a fámat,
kérdeztem: ez őrület?
de aszonták, csak a bánat.
A vállamat megvontam,
néztem az új hársakat,
az egyikre felmásztam,
nadrágom szétszakadt,
Egy kutyát is megdobtam,
és ültem csak fent a fán,
hallgattam hogy puffan
a kavics az oldalán.
Nagyokat nyűszített,
vagy az élet sikoltott
megörülve annak,
hogy valamit megoldott.
És volt még ott egy nő,
egy piros ruhában épp,
ha ő most itt lenne,
neki elmondanék
mindent, vagy legalább is,
azt amit úgy hiszek, hogy
lehetne a minden,
később csak a kezét láttam,
pihent a kilincsen.
És jött az égi zaj,
félelmes nagy moraj,
és csíkot húztak az égre,
nem tudtam elolvasni,
figyeltem hát a gépre.
Hát valahogy így vagyok,
én bizonyos jelekkel,
csak akkor mozdulok,
ha azt érzem: nekem kell.

Vegyünk mély lélegzetet...
De vehetünk fel kedvező kamatú banki kölcsönt is, vagy előfizetős illetve kártyás telefont, félvállról is vehetünk éppenséggel valamit. Ha van, akkor fel kell venni, nincs kec-mec. Ne okozzon az zavart, hogy ez pont egy olyan alak mondja akinek enyves a keze (minden bifidusz efenziszes kézkrém ellenére). Egyébként meg nem a felvétel a fontos - a lerakás.De arról kérdezzenek mást.

Sebtolvaj (alattomosan) tetten éri magát. Oknyomozó önriport. Ez már annál is rosszabb amikor a saját nyomomat ütöm bottal, megengedő állapotban, mert ugye, hogy nyomot hagyni az már nem akármi. Vegyük csak például azt az Altamirában grafitiző manuszt, mert ugye azt senki nem gondolná, hogy ő akkor üzenni akart, hogy az egy prehisztorikus sms. Szimplán elintézzük azzal, hogy annak és módja szerint berosált a mammuttól, vagy a kardfogú, tigristől, vagy valami böhöm nagy szarvakat viselő izétől. És pszichoanalitikus nem lévén a közelben, akkor ő odafirkantott valamit félelem gyanánt. Aztán valahogy megmaradt. Soha nem tetszett, ha hülyének nézzük a nagyszüleinket, és azoknak a nagyszüleit és így tovább. Azt nem gondolom, hogy ez a blog egy jól megtermett bölény volna, de hogy félelem az van benne az bizonyos, meg feszültség, meg szorongás is, és ugye ezeket jobb kívül tudni, még ha csak időlegesen is. Azt nem tudom, hogy ebben van e üzenet, mert ez a bölény más tészta (micsoda kép), ez az én kis hülye, egyáltalán nem félelmetes bölényem. De firkálok, jobban jár így mindenki, a közterületfentartók, az építészeti osztálynak sem okozok gondot azzal, hogy egy egy vehemensebb félelmemmel teleírjam, vagy rajzoljam a várost, hogy szeretlek Gizi. Persze fellndíteném a kromofág-gyártást, de ez is más tészta, és mint minden tésztának, két oldala van. Mint ahogy a hamburgereknek is, és ne ringassuk magunkat vakhitben azt illetően, hogy 2-3 éven belül Iraki menüért állhatunk sorba, gyermekeink pedig Kínában fröccsöntött Husszeint kapnak, olyat ami hét nyelven beszél. És akkor jövök én, illetve nem akkor, hanem nagyon is most jövök, vagy inkább megyek, de ez viszonylagos, nem igazán van értelme elbajlódni ezzel. Szóval jövök én itt, nem is egy bölénnyel, hanem egy egész csordát festek a falra(ASCII). Hogy ördög alakú az ábra? Hogy nem ilyet tetszettek akarni? Nos, én sem jó kedvemből, csak már erre áll rá a kezem, ezekre az ívekre.Ilyen vonalakra. Elnézem a kezeim, szemlátomást hozzám tartoznak, tehát az enyémek minden valószinűséggel. Minden számítás érdekel. Számítást beszámítok. És akkor állni ott a barlangban az ördög alakú bölényeddel, jól egyedül, és már majd minden kívül ami még nem is oly régen bent mardosott...és azt észrevenni, hogy lényegében semmi nem változott, vagy a változás az a megkettőzött félelem. Nem jó festő vagyok, ami nem baj, a baj az, hogy rajtakaptam magam. Hogy ezek lehet, hogy műbölények csak, és azoknak is inkább csak a mása. Azt akarod, hogy eltemesd a félelmeid, és azon kapod magad, hogy te vagy felravatalozva. (van benned spiritusz), na jó nem, melletted van de ég. És akkor még vársz is, hogy egyszer csak előjön egy ember, egy nagy tölcsérrel a kezében és azt mondja, hogy nem jó újraveszzük, és csapó, bölény 112. Várod,...azt amiről bizton tudod, hogy nem jöhet el. A bölényeidet meg majd lemossa a savas eső. Magad is kifosztod, nyomtalan maradsz.

     Bereményi Géza
 Antoine nagy kísérlete

Jól figyelj, Desiré!
Látod, most benyúlok a belsö zsebembe,
s tudod-e, mit húztam
most elö?
Látom, hogy nem tudod.
Na jó, hát felfújom, mint látod, itt van
az oldalán egy szelep.
Mit látsz most, Desiré?
Mint látjuk, ez itt egy arányos termetü,
korban is épp hozzánk illö nö.
Na, milyen barát vagyok?
Tudd meg, hogy perfektül beszéli
az angol, francia és orosz
nyelveket.
Ugy hivják, hogy Aliz.
És most ezt az Alizt feldobjuk,
ö elszáll és mi várjuk míg
visszajön.
Látod már repül is.
És mi itt kávézunk, dohányzunk,
mindent megpróbálunk, hogy
agyonüssük majd az idöt.
Látod már este van.
Nézd csak már reggel van.
Meg is ebédeltünk.
Meg is öregedtünk.
Milyen vének vagyunk.
Mondj te is valamit.
Uristen, Desiré!
Odanézz a tetök felett most felbukkant
Aliz és erre tart.
Uristen, jaj de szép!
Már meg is érkezett!
Tehát a kisérlet sikerült és így most
kiderült: érdemes!
De térjünk magunkhoz.
Mint látod, a szelep remekül müködik,
Kihuzom, leereszt, elteszem.
Most minden helyreállt.
Hát akkor szervusz, most elmegyek,
rengeteg dolgom van, Desiré.
És nehogy elfelejtsd:
mi ketten bebizonyítottuk most itt,
hogy igenis érdemes.
Hát szervusz Desiré!
Megyek. Hü, de öreg vagy már.
Én is ilyen volnék? Nem, nem. Na jó.
Szervusz Desiré. Vigyázz magadra.
Megyek. Hm. Sikerült, sikerült,
trallala. Megyek. Desiré! Vigyázz
magadra, szervusz...

     Weöres Sándor
      Égbolt sapkájú

Aki elött a kaput becsukják
éz azt kiáltják: rosszkor születtél,
megáll a csöndben és arra vár még,
hogy talán kiszólnak, talán csak játék.
Ott álldogál még, amíg az este,
az ö estéje leszáll a földre.
Kisétál csendben, kettös fasorban,
végén kilép az üres világba.
Fejébe húzva kerek, kék sapka,
simára húzva, körbe leszegve.
Az úton nem szed mellé virágot,
holtáig hordja égbolt sapkáját.
Tündér szemekkel üres mezökre,
határ határát ahol elveszti.
Mindig van onnan tovább hova menni,
ottan többé már nem ismeri senki.

Birkapörköltet ettem.(ez nem igaz). Összefutott a nyáj a számban.

Alávaló és szerencsétlen ördög vagyok. Ezt most arra értem, hogy én szemérmetlenül és minden utólagos megbánás nélkül kihallgatom mások beszélgetéseit, buszon, villamoson, vonaton, héven, az meg külön vágyam, hogy egy női wc-ben legyek érző szívű toalett kacsa(jó nagy fülekkel), mert a nők párjával járnak oda, ahova a király is gyalog.(Ez a sakkban paradoxon) Úgy vélem női toalettekben megszületett ideák medrében halad a világ, és erről nekem szegény párának (az állítólagos teremtés koronájának -ehh, ezt ki találta ki?) semmi elképzelésem nem is lehet. Nota bene, nincs is. De ma egy villamosos kihallgatást követtem el, igazából nem is figyelek én oda, csak mondatfoszlányok ragadnak belém, úgy mint a toklász most nyár idején a mackónadrágokba. És beszélnek bele a világba fesztelenül, nem érdekli őket, hogy ott vagy. KIcsit olyan, mint ha semmibe vennének, mert én nyilvános helyen semmi pénzért nem tudnék olyan mondatot kisajtolni magamból, hogy, idézem; "számomra az első a szempilla spirál". És azért nem permanens az én kihallgatolózásom, mert ilyen mondatok után én nem tudok már többé arra figyelni, hogy mi van aztán. Én egy ilyen mondat után rendesen elakadok és azon töprengek, hogy honnan van az a balga derű, ami képessé tesz egy embert, hogy ezt nyílt színen vállalni is merje. Nincsenek illuzióim, mert persze elkalandoztak a gondolataim, ahogy kibugyborékolt ennek a lánynak a száján ez a Fausti mondat, rögtön következett az, hogy ha a szempilla spirál az első, akkor bizonyára van második is, és hogy az mi lehet. Gondoltam a Ferencváros, de gyanítom, hogy neki ez egy kerület inkább. Helyzetelemzésemet megnehezítette az a tény, hogy összes szellemi tartalékaim (ez alatt ne értsünk túl sokat) mozgosítása után sem tudtam értékelhető képet előcibáln magambóli, a szempilla spirálról, mint olyanról. Gondolom kennek valamit vele. El. Aztán amikor azt sem tudom, hogy mi az első, hát hogyan is találhatnám ki, hogy mi a második. Megkérdezni nem illő, továbbhallgatni megalázó. Leszállok egy megállóval előbb, jó lesz gyalog. Egy nyilvános illemhely mellett vezet el az utam, az ajtón szoknyás piktogramm. Elgondolom, odabent már fortyog a jövő.

Átmenet. Átmenet. Rágcsálom, csócsálom e szót. Ki sem köpöm, le sem nyelem. Vajjon azt értem e alatta, hogy átmegy rajtam a saját életem. Nem olyan értelmben persze, hogy megélem, nem úgy, hanem, hogy végig nézek amihez van is közöm meg nincs is. Vagy csak félrebeszélek. Talán félek is, bár ez nem látszik rajtam, csak ha akarom, és most pont nem akarom így. Jut ezsembe van egy ország, rólam van elnevezve, vagy jobb esetben is egymásról, aztán elmegy oda déltengerezni, és amikor megy akkor se szó, se beszéd, mondja is, ő most déltengerezik. Én hülye meg azt se mondom, hogy jó utat, és azt se, hogy vissza is várom. Egyáltalán nem mondok semmit, annyira evidens, hogy visszajön. Az aki elmegy. Magamból indulok ki persze, mert ha már magamból indulok ki, akkor nyilvánvaló, hogy vissza is kell jönnöm, olyankor Sebtolvaj tesz egy két kanyart, cikázik mint a fecske a levegőben egyet, aztán azt mondja; én a magam részéről épp úgy, épp olyan minőségben szeretem a szárnyaimat, mint a gravitációt. Nem tudok dönteni tehát. Ezért elvétem. Finomítva a dolgon, a lélel potméterén; rühellek dönteni, úgy, hogy fogalmam sincs arról, hogy mi lakozik a másik fejében, a sajátomról nem is szólva. Meg aztán van ez a nő is - aki szerintem holland, igen,...persze...a tulipánok miatt - , de egyébként meg norvégmintás és ezzel is jól összetud zavarni, pedig hát én összezavarodásra teljesen önerőből, minden segítség nélkül is képes vagyok. De ez már így marad, ahogy kinéz, jól fog mutatni a privátmúzeum formalinjában, mint lehetséges verzió, 10 az xazennediken, hogy azért ez se legyen olyan egyszerű. Mondom én ma. Ma mondom. Mi van akkor, ha látom, hogy összefüggéseiben hogy is van ez az egész és jól sejlik az is hogy miként simulnak egymásnak a komponensek, de megette a fene, ha ez nem a racionalitás talaján áll. Az a fa amibe én vágtam ugyan a fejszémet, de már réges rég nem a fa miatt, és nem is magam miatt, mindössze már,...csak a mozdulat miatt.A vágás miatt.

- Apu?
- Tessék.
- Szerinted én dilis vagyok?
- Az..vagy kislányom.
- De most komolyan kérdezem.
- Ne kapkodj.
- ....
- Úgy is utáltam már ezt a melót.
- Lesz majd jobb,... sokkal jobb.
- Ja...
- ....
- Na, most pont úgy nézel ki mint egy angyal.
- Hát ha még legénykoromban láttál volna.
(nevetnek) 

Nagy Ő-ben jó vagyok (nem médiailag értem ezt, mert azért nem ma jöttem a falvédőről és tudom, hogy valamelyik kanálison folyt ilyen fekália). Szóval nagy Ő-ben én úgy vagyok jó, erős (szív)izomzattal megvert, megáldott, hogy ha megkérdeznél, kapásból mondanék vagy 20-at, és csak azért ennyit, mert szégyelleném a többi 40-et bevallani.

Válasszunk magunknak tébolyt mondtam én, amíg a villamos csengetett egy kicsit, vagy az ingemen a hasadás, már meg nem mondanám.. Zsemlét tett a spenótba és az ölé(s)be fúrtam az arcomat, este áfonya fagyi, édes bor, és erkélyen szédület borzolta hajainkat egybe, bort ízleltünk egymás ajkain. Este volt, este volt, a marsot látni lehetett szabad szemmel, minket nem érdekelt, elég volt az a nap,az a túlcukrozott este, csak az.

A szó elszáll, az írás SMAFU.

Kiszakad...elfeslik...szétvásik, és lesz másik. Nem vagy pótolhatatlan, lenézel és csak a katlan fortyog neked, és csak csütörtök volt és délután, és egy (m)ember aki mindenre képes. És élet is volt és egy nagy suhanás, és sok-sok kép, de mindegyik véges. És arcomat az öledbe fúrtam, valahogy, és te is a hajammal játszottál, mert zudtuk úgy ahogy, ott voltunk, úgy nem lesz soha már, és ordítasz mert mindig valami fáj. És jönnek majd, százával, a napkeleti bölcsek, és gyógyítnak, és ápolnak, s te attó leszel bölcsebb, hogy nem vagy már, hogy nem vagy már, félig sem, az előbbi csak elírás. Egy kút alján ülök csak és fojtogat a sírás, De nem sírok, mert ezt te nem érdemled meg, én túl jó vagyok neked, hogy magyarázzam ezt most meg. Sehogy, sehogy, erre nincs magyarázat. Szokd meg már, szokd meg már, hogy a valóságod látszat. Szokd meg csak, de úgy hogy arcizmod se rándul, apente, fiókok és arcok is leghátul. Hogy adj reményt azoknak akik semmiben nem hisznek. Csak ennyit még, csak ennyit még, kérlek könyörülj meg. Vége van, ugye nincs más? Nincs.

Vénákban, izmokbam, inakban, erekben, rejtező erő. Hol vagy most no hol bújkálsz, s a világnak van egy pereme, ezt már találd ki te, hogy merem e.Látni, vagy megvakulok, még mielőtt, a látszat megengedné nekem, azt hogy valaminek látszak.

Fél, fél, félig vagyok. A remény bolt bezár.
Az életem nem nemes, penész.
Élni a tű hegyesebb felén,
és várni: az Isten félrenéz

A kezemben egy egész szénakazal elfér,
a zsebemben egy a bűnbe esés almája,
élettelen gyümölcstetem.
Eltévesztett édenem, elvétett teremtés
nem hittem én soha azt, hogy
az ilyesmi csak hét napig tarthat?
csak elképzelzem azt hogy milyen is az,
ha az Isten káromkodik.
Ki mondok egy nevet: Éva, tudom jól,
hogy én csak Ádám maradéka vagyok.
Amikor véget ért a verseny,csak akkor
szóltak, nem te nyertél, viszont jól,
túlságosan is jól, utólérted önmagad,
kérdezem mi az az idegen tárgy ott,
vigasztalnak, persze, csak a hátad az.

Most jól figyelj kérlek. Most egy ideig távol leszek, azaz, hogy távol is voltunk mindig, de eztán már egymáshoz képest is. És most nagyon. Most az lesz, ami még nem volt soha. Dolgom akadt, megnézem, hogy a kezdet, amihez nekikezdett, nos, hogy annak vagyunk e mi itt...illő, méltó befejezés. Mielőtt elmennék, körberajzolom az ujjammal az árnyékodat a porban. Utálnám, ha nyomtalan múlnál el. És viszek egy kis vért is, olyan pici fiolában, talizmán gyanánt. A fogasról leakasztom a pullovert, amin a tulipánok hervadnak, számolva a napokat. Hideg estére készülök. Rendezkedek beléd...,hogy rohan a táj.

Elmegy a nyár.
Emlékezni jó lesz.
Fordul az év.
Kifordul az év.
Befordul az év.
Elfordul az év.
Lefordul az év.
Kicsorbul az év, a torkod mégis véres,
mint a gólyaláb és a gilice,+ magyar gyerek,
A török kéményseprője.
Jól jönne most egy negró.
Öreg napjaidra.

Amikor a bánat azt hiszi rólad, hogy egy kurva nagy fotel vagy, no akkor, no akkor gondolod leginkább hibának, hogy nem te vagy a kárpitos.
(Piros, pártállami időket idéző piros műbőr)

 - El akarok innen menni, érti?
 - Igen értem Önt, de hova?
 - Nem tudom milyen magamon kívül, elárulná nekem?
 - Ön nem szereti önmagát?
 - De, túlzottan is.
 - Akkor miért akar elmenni?
 - Szívesen kipróbálnám milyen például Önnek lenni...
 - De, ugye ezt tudja, hogy lehetetlen?
 - Igen, tudom, éppen ezért.
 - Ön lehetlen célokat tűz ki maga elé?
 - Nem, nem ért, én tudnék Ön lenni, ha akarnék.
 - Ezt szimbólikasan érti most?
 - Nem, végletesen komolyan értem, szeretném tudni, milyen érzés, amikor megfésüli magát, amikor a cipőjén a kapoccsal bíbelődik, szeretném tudni, milyen amikor rám néz, és azt is szeretném tudni, hogy milyen az Ön világa
   nélkülem, milyen az első slukk cigarettája reggel, és hogy árad szét a nyelvén a feketekávé, hogy mit érez a keze, amikor térdig érő fűben simít, hogy milyen amikor fáradt, és hogy amit lát, hogy hova teszi a képeket.Milyen    amikor kimond egy szót. Adja kölcsön a nyelvét, a fogait, a szájpadlását, a nyálkahártyáját, ha csak így megy. Vigyázok rá, nem lesz gond vele.Adja oda az izmokat, a csontjait, az inakat, a vérét, a retináját, a dobhártyáját, az anyajegyeit,a pórusait, a karjáról a pihéket, a tulipános pulloverét, alóla a tüdejét és vele egy lélegzetet. A máját, a gyomrát, a homloklebenyét, az összes miteszert, így gondolom.
 - Igen, azt hiszem értem, de ez lehetetlen.
 - És nem válaszol?
 - Nem tudok..., hisz ez lehetetlen.
 - Ön boldog?
 - Nem értem a kérdést...
 - Azt kérdeztem, hogy szabad e?
 - Nem. Van valakim.
 - Nem úgy értettem, hogy azt érzi e, hogy Ön érzi ezt magában, hogy szabad, s mindezt nélkülem.
 - Nem tudom, milyen Ön nélkül szabadnak lenni, hiszen itt van.
 - Adja kölcsön, mégis kölcsön, az összes létfontosságú szerveit, és mondom a választ.
 - Ezen még elgondolkodom.
 - Rendben, de az agyát se felejtse el...

Nem elég fontosnak tűnni, annak is kell látszani. Fontosnak. Fontosnak. Fontosnak. Háromszoros fontos. Egy fiók, melyben elhevernek a régi tárgyak, papírlapok és egyebek. Szögek melyeket már soha nem fog senki a falba verni, próbálkozom a fiókkal, de a fejem sehogy sem fér bele. Ön kényes, mondhatná ezt is olykor, amikor fotelében hol elterpeszkedek, hol gubbasztok, s mondanám, hogy felvetése önkényes, s mert én ott bizony magamért, vagyok ott, na ez az ábra, nincs mese, más is ott van, akit magamnak jól megjegyeztem, jelet hagytam rajta, valami emlékeztető árulást, és most az önvád mar, hogy én volnék Zorro, az az álruhás, akinek a lábnyomában is igazság virágzik. Jut eszembe, mindössze egy virágról volt szó, vagyi olyan értelemben, hogy nem szakítunk...le semmit. És persze fel sem, ehelyt a sebek vannak agyamban megforgatva. Egy hülye reggelen felébredsz, és kérdezed magad mi tart életben téged, balgaság ilyet kérdezni, a laza reggeli balgaságban, mert olykor eltalálod a választ - félelem, és olyan könnyen hagyja ez a szó el a szádat, mint ha csak azt mondanád, egy embernek a hegyen; szeretlek, érted. És a fiókban, erősen meglászik az idő, korrodálnak és görbülnek magukban, hogy lássék, okuk van, s okozatuk, ha már nincsen méltó kéz arra, hogy valaki őket egyszer a falba verje, és gondosan kiakassza képeim. Miattad fotózom, nem ellened.

Két kóla, 180Ft, Akácfa presszó, árny alatt odakészítve az asztal. Ülünk ott, didergünk a nyárban és már senki senkit nem marasztal. A kertben kamillák majdnem érnek az égig, rajta kalap, rajtam rossz cipő, és nem nézzük már végig, de egy fiókot kutatunk át, indokot keresünk önmagunkra és csak gyerekkorunkat találjuk ott is. Felmászik egy fára, emosolyodom, jól áll neki a meggyfa. Hazamegyünk, íme hát megleltük hazánkat.Zsákjában cigi és ájsztea és még sok-sok má teher. Mondanom kellene valamit, ami kivezet önmagunkból, és elmondani azt is, hogy az milyen.

Fehér máz a láz
Fehér láz aláz.
(nem, nem a télre gondolok, még mindig egy emberre csak)
(igaz a télnek sok köze van hozzá)

Nem hiszek a reinkarnációban.
A következő életemben esőcsepp szeretnék lenni Budapesten.
Rá szeretnék esni egy bizonyos ember arcára.
Egy bizonyos napszakban - délután.
Egy bizonyos évszakban - nyáron.
Igen, egy felkavaró zápor formájában szeretném mindezt.
Könnyeden.
Végig szeretnék szánkázni az arcán.
Egy bizonyos szem alá szeretnék esni.
Érzékeltetni szeretném vele azt, hogy milyen a sírás.
Azt a sírást, aminek nincsen semmi oka.
A következő életemben esőcsepp szeretnék lenni.
Nem hiszek.
A következő életemben (vélhetőleg) pocsolya leszek.
Akkor pedig jó lenne, ha megbotlana előttem,
és pofára esne (egy bizonyos) ember.
Az érintés végett.

Szó nélkül hagyni. Amikor mész, stratégiát (néha van ilyened) tervezel, útvonalat pontosítasz, órádra nézel. Aztán van, hogy mindenki visszi a szívét, tőle telhetően, ki talicskával, ki kamionnal, ilyenkor lehet mondani aztán azt, hogy megvan a forgalomnak a lüktetése. Én meg nézek a kezemre, és látom, hogy üres, a zsebeimben is kutatok, de rendre ott is csak magamba markolok bele. Mit tehetnék, kiborítok, az utcára, a kertbe, a domboldalba, a mozi ülésre, az anyós ülésre, a nővérszoba ajtaja elé, a fotelba, a buszba, a máv-szerervényekbe, a pincérnők tálcájára, Éva arcába, 30 és még egynéhány évet, vagy csak abból néhány összefüggéseiből kiragadott pillanatot. Hogy mutassam, valami van. Hogy látszódjak és lássak valakinek. Ez a 30 és még akárhány év vagyok én, azt gondolom ilyenkor. Hogy tulajdonképpen az vagyok ami voltam, hogy ez minden. Hogy ezek az évek bennem neveleődtek azzá, nem lehetek tehát közömbös irántuk. Történetem van és nem lehetek közömbös irántuk, mert a saját viszonyrendszeremben ez jelenti azt; hogy minden. Képekkel operálok, jó seb ész vagyok. Mondhatnám olykor, gyare megmutatom milyen nagy nekem...az archívumom. És utálom, gyűlölöm azt, amikor kimondanak helyettem valamit, amire magamnak is illet volna rájönnöm. És félek is, mert tudom, hogy az amit én ilyenkor odaborítok, a fentebb említett helyekre, szóval tisztában vagyok, hogy a minden az kifele mennyiség, befeleé pedig minőségként hat. Elmondom az összes éveim, sokszor ez csak annyit jelent csupán, hogy elmondanám. És akkor ezt lehet szó nélkül hagyni. És vibrálnak a képek, és gondolom azt, hogy minünket ugyanaz a féreg rág, hogy mindünknek szűk ez a cirkuszi sátor, de mi féregről és cirkusztól nem beszélünk. Az életösztön bölcsé tesz bennünket, elegünk van a rettegésből, nyugalmat, és életet akarunk, szóval sok-sok olyan dolgot amiről nem is tudjuk, hogy mi igazán. Mert a mi volt az nem élet, ami volt az múlt, és bennem, elmém, lelkem által nyer létezésre jogot, élővé én teszem, ha van erőm hozzá, és kellő akaratom. És, ha már így van várok egy szót rá (egy bizonyos ember, egy bizonyos szaváról van itt szó, hogy a helyzetet eként bonyolítsam). De nincs szó, mert szó nélkül vagy hagyva. Hogy leírsz ezt azt, elmondasz ezt azt, és nincsenek szavak. Rád. Mind így jár, ki értelmet önmagában másoktól remél. MIt mondjak még? Alkalom és idő, meg hogy egyetlen példány, ha racionális vagyok. Komolyan veszem a lelkem és ez talán baj, mert ezt is az eszével teszi az ember(én). A szellem meg a lélek, és ez kettő, nekem már az egy is sok, leírtam én ezt, volt rá merszem. A bizonytalanság éltet, az ad minden napra új erőt, a szorongás is jobb, hiszen el lehet hinni, hogy van kibúvó, hogy még minden jóra válhat...és ez segít át, hogy szó nélkül. Hagyni. Homályos és hülye infantilis elképzeléseid vannak, hogy van titok, és a titok megtudható. Minden idegszálad erre hajt és az ellenkezés, hogy ha létezik is titok, azzal nem tudsz majd mit kezdeni. Hogy nem tudod tudomásul venni, hogy elfogadhatatlan a számodra. Egy kép jut az eszedbe, amikor toporzékoltál, hogy ne essen az eső - és, hogy egyszer ez be is jött, mert tényleg elmentek a felhők, nagyanyád kertje fölül. Egyszer bejött és azt hitted mindig így lesz, hogy ha nem is toporzékolással, de kellő alázattal és akarattal, meg tudod tenni, képes vagy arra, hogy a titkok közelébe férkőzz. Aztán, most itt vagy és félsz és ideges vagy, és szorongás vesz rajtad erőt, a titok miatt. Gyanítom te belül már réges rég lemondtál arról hogy a titok van még, azt hitted a bárányhimlővel az is elmúlt és most fent vagy egy hegy tetején, éppen ott ahova szántad magad. Ahonnan nincs tovább, ezt akartad. Elvétetted, siettél, kapkodtál, fele annyi idő alatt teljesítetted a távot. A többiek még lebt csúsznak másznak és tudod, hogy nekik volt igazuk, mert az mese csak, hogy amikor fent vagy egy hegy tetején, akkor már csak egyetlen ugrás egy bolyhos, dundi felhő és kész vagy. Nézed, és tényleg elnézed ezt a sok szerencsétlent, akik még lent nyögnek a hegy lábánál és irígyled őket, mert őket nem lehet szó nélkül hagyni, és nem kis dolog; nekik is van szavuk, még, ha bántó is, de van. Csak annyit akartam hát, hogy egy hegy tetején ülök (vagy azon ami látszik belőle) és nincsen szavam. Azaz, hogy kiszúrok egyet sassszememmel, a sok alpinista közül és elkiáltom magam. A nevét. Nem figyel rám, mászik. Hol a tengerek felé, hol füstös tanári termekben, hol az első emeleti nővérszobába. Én meg itt ülök a hegye (a hegyem tetején) és csak annyit tudok, szó nélkül vagyok hagyva, hogy szó nélkül maradtam.

Egy buszon ülök. Ez egy kép. Ez egy képtelenség. Gondolataimat meghatározatlan ideig..., izé, jönnek a karbantartók, a gondoltak kimaradásért, szíves elnézésüket kérem. Tehát egy buszon ülök, szó nélkül, kalauz nélkül, hogy nekem ilyen most az én jelenlétemnek az íve. Hogy az elkárhozással is pont annyit lehet nyerni, mint az üdvözüléssel sebre dugni a haszont. Mi az  bűn, magamnak szegezem a kérdést. Részem van e benne, vagy csak szemlélő volnék, csak elszenvedem. Előjön megint, mert előhozzák, hogy az élet pillamatokból áll, és ennek az egésznek az adja koherenciáját, hogy ezek a pillanatok, nem ám ám csak úgy lebegnek mint az atomok a messzi univerzumokban, hanem a kötőanyag az bizony minden döntésünk. Hogy a ragasztó csak ez. Ez némi spiritualitást enged meg részemről (van bennem spiritusz), noha eszembe jut Tinto Brass véleménye, hogy nőt és férfi közt a cement mindössze a sperma. Hát ettől én jó messzire merészkedtem, pedig amikor olvastam ezt, nem háborgott a lelkem, mert azt is gondolom, hogy a világ, a világom, szóval, hogy bizony lehet ilyen mezítelen és védtelen, hogy az ilyen állítások is éppen oly igazak legyenek. Úgy vagyok egy ideje (dirmixmirmix), mint egy kötéltáncos, aki elúnta a gravitációt. El akarok menni ebből a cirkuszból, de fogalmam sincs van e másik cirkusz, mert kellene lennie egy olyan ponyvának, ahol felléphetek. Nem értek máshoz, csak a fel- és a lelépéshez. Ehhez értek csak, nem tehetek mást, csak bízhatom abban, hogy valahol, van egy másik cirkusz, és még abban is reménykednem kell (nem elég lennie), hogy felimerem én azt a cirkuszt, ahol minden dob nekem pereg. Kérdezik, mi van ha iszok. Kérdezik mit álmodok. Kérdezik milyen az amikor azt mondom; most jó nekem. Ritkán iszom, ritkén álmodok, ritkán mondom azt, hogy, most jó nekem. Ezek hárman egybe vannak fűzve, egyűvé tartoznak mint mesebeli királyok három fiai, de meg nem mondanám már, hogy melyik a legkisebb fiú. Mondják, néhányan mondják, ami itt folyik, az zagyvaság, hogy ez a blog nehezen érthető meg. Nincs rá magyarázatom, nincs ideológia, belső lázak és hideglelések vannak, azok meg ilyenek, biztos közérthetőbb is lehetnék, de most ennyire futja tőlem. Tőlem futja, nem elírás, innen indul a futás, és általában, a krétával az assfaltra rajzolt célvonalat, elmossa az eső. Holnap hétfő lesz. Esőnap, túlzott várakozásokkal. Zsírkrétával.

Emberek,...emberek egy pillanatra csak. Kérem figyeljenek..., igazán nem tartom fel önöket, csak egy kérdésem lenne. Én valahova elszeretnék jutni. Európát keresem...egészen pontosan közép-európát, meg egy népet. Azt hallottam, hogy élnek ott valami magyarok...és ezeket a magyarokat én mihamarabb el szeretném hagyni. Fontos lenne, hogy megtaláljam őket tehát. Útbaigazítást kérek, hogy merrefele találom meg őket...és aztán hátat szeretnék nekik fordítani. Már mindent felforgattam értük, de sehol nem találom őket,...bíz'isten, már-már, néha, olykor, azt hiszem, hogy nincsenek is, hogy csak dajkamese a létezésük. Hogy ki vannak csak találva, mint a hétfejű sárkány, hogy ezeket nem lehet megtalálni egyáltalán. Hogy csak a képzelet hívta életre őket, a józan ész kibúvója, hogy van hova menni. Kérem segítsenek...meg kell találnom őket. Különben végleg itt maradok és az idők végezetéig rostokolhatom itt és tehetem fel újra meg újra ugyanazokat a kérdéseket. Nekem nagyon fontosak ezek a magyarok, mielőbb meg kell találnom őket. Ők fognak eligazítani, 180 fokkal.

Ha ott vagy a kertben, igyekszel elvegyülni, és azt is szoktad gondolni hogy...Isten állatkertjének ez éppen, hogy kicsi, bár nem emlékszel, hogy mikor hagyta ez a szó a szádat, hogy; elég, pedig talán időben nincs is ez annyira messze. És az udvar betonjának repedéseiben, ahol a jeget törted a cipőd sarkával, hogy teljen már az átkozott idő..., és most ezekben a repedésekben pocsolyák reszketnek, csak a cipő ugyanaz,...és talán te is, bár ez lehetetlen. Belépsz és óvatos ragadozó leszel egy szempillantás alatt, félted őt és félted magad. Érzéseidben, magad által megcsalatva, úgy nézel rá, mint vad a vadra. Nincs ki elejtsen titeket, hogy legalább a vadász lenne közös, hogy akkor a golyó ütötte lyuk a bundán, legalább az lenne közös...itt jársz a gondolataidban, de a saját képeid betemetnek.

Hát ez maradt, hogy egy kísértet árnyéka leszek a Krisztinán. Vagy nem tudom. Hosszan elnyúlok, majd mikor a nap alacsonyan áll már. Nagynak fogok látszani. Ezt fogom játszani. Az árnyékom hétfőn és szerda délutánonként egész messzire elér, a libegőn meg a sok jószág azt mondja majd, na nézd milyen egy pocsék nyarunk van megint. Ezt persze én hallani fogom persze és lesütöm a szememet, de nem szégyenemben, hanem valami nagyon fényesre várva. Olyan fényesre amit leírni sem lehet. Mert nem lehetett, ezért gondolom így. Nem arról van szó, hogy én nem tudom. Hanem van amire nincs szavunk. Nincsen egyáltalán. Félrebeszélsz, félve beszélsz, a tulipánok is elhervadnak a pulloverén. Ezt legalább neked köszönheti. A hervadást. Ilyen "barát" vagy te.

"Mint aki elindul egy 50 méteres
 uszoda, nagy medencéjében,
 hogy a szemközti falhoz odaérjen,
 s dehogy hiszi, hogy nem jut el oda,
 eszébe jut, drága jó rokona.
 S prüszköl egyet, bizonyítása képpen,
 hogy, szóval, éppen, hogy az amiért
 nem töpreng tovább,
 egyensúly viszonya kívánja így.
 Lehúnyja  szemét, vakon
 halad a kizárólagos csöndben,
 lélek sehol, vagy vizi zaj van,
 de ha látná valaki is, miképp ferdül
 az a pálya, hogy oldaloz, látná
 és tudná; itt valami baj van"
/ezisaz/