sebtolvaj

Szó nélkül hagyni. Amikor mész, stratégiát (néha van ilyened) tervezel, útvonalat pontosítasz, órádra nézel. Aztán van, hogy mindenki visszi a szívét, tőle telhetően, ki talicskával, ki kamionnal, ilyenkor lehet mondani aztán azt, hogy megvan a forgalomnak a lüktetése. Én meg nézek a kezemre, és látom, hogy üres, a zsebeimben is kutatok, de rendre ott is csak magamba markolok bele. Mit tehetnék, kiborítok, az utcára, a kertbe, a domboldalba, a mozi ülésre, az anyós ülésre, a nővérszoba ajtaja elé, a fotelba, a buszba, a máv-szerervényekbe, a pincérnők tálcájára, Éva arcába, 30 és még egynéhány évet, vagy csak abból néhány összefüggéseiből kiragadott pillanatot. Hogy mutassam, valami van. Hogy látszódjak és lássak valakinek. Ez a 30 és még akárhány év vagyok én, azt gondolom ilyenkor. Hogy tulajdonképpen az vagyok ami voltam, hogy ez minden. Hogy ezek az évek bennem neveleődtek azzá, nem lehetek tehát közömbös irántuk. Történetem van és nem lehetek közömbös irántuk, mert a saját viszonyrendszeremben ez jelenti azt; hogy minden. Képekkel operálok, jó seb ész vagyok. Mondhatnám olykor, gyare megmutatom milyen nagy nekem...az archívumom. És utálom, gyűlölöm azt, amikor kimondanak helyettem valamit, amire magamnak is illet volna rájönnöm. És félek is, mert tudom, hogy az amit én ilyenkor odaborítok, a fentebb említett helyekre, szóval tisztában vagyok, hogy a minden az kifele mennyiség, befeleé pedig minőségként hat. Elmondom az összes éveim, sokszor ez csak annyit jelent csupán, hogy elmondanám. És akkor ezt lehet szó nélkül hagyni. És vibrálnak a képek, és gondolom azt, hogy minünket ugyanaz a féreg rág, hogy mindünknek szűk ez a cirkuszi sátor, de mi féregről és cirkusztól nem beszélünk. Az életösztön bölcsé tesz bennünket, elegünk van a rettegésből, nyugalmat, és életet akarunk, szóval sok-sok olyan dolgot amiről nem is tudjuk, hogy mi igazán. Mert a mi volt az nem élet, ami volt az múlt, és bennem, elmém, lelkem által nyer létezésre jogot, élővé én teszem, ha van erőm hozzá, és kellő akaratom. És, ha már így van várok egy szót rá (egy bizonyos ember, egy bizonyos szaváról van itt szó, hogy a helyzetet eként bonyolítsam). De nincs szó, mert szó nélkül vagy hagyva. Hogy leírsz ezt azt, elmondasz ezt azt, és nincsenek szavak. Rád. Mind így jár, ki értelmet önmagában másoktól remél. MIt mondjak még? Alkalom és idő, meg hogy egyetlen példány, ha racionális vagyok. Komolyan veszem a lelkem és ez talán baj, mert ezt is az eszével teszi az ember(én). A szellem meg a lélek, és ez kettő, nekem már az egy is sok, leírtam én ezt, volt rá merszem. A bizonytalanság éltet, az ad minden napra új erőt, a szorongás is jobb, hiszen el lehet hinni, hogy van kibúvó, hogy még minden jóra válhat...és ez segít át, hogy szó nélkül. Hagyni. Homályos és hülye infantilis elképzeléseid vannak, hogy van titok, és a titok megtudható. Minden idegszálad erre hajt és az ellenkezés, hogy ha létezik is titok, azzal nem tudsz majd mit kezdeni. Hogy nem tudod tudomásul venni, hogy elfogadhatatlan a számodra. Egy kép jut az eszedbe, amikor toporzékoltál, hogy ne essen az eső - és, hogy egyszer ez be is jött, mert tényleg elmentek a felhők, nagyanyád kertje fölül. Egyszer bejött és azt hitted mindig így lesz, hogy ha nem is toporzékolással, de kellő alázattal és akarattal, meg tudod tenni, képes vagy arra, hogy a titkok közelébe férkőzz. Aztán, most itt vagy és félsz és ideges vagy, és szorongás vesz rajtad erőt, a titok miatt. Gyanítom te belül már réges rég lemondtál arról hogy a titok van még, azt hitted a bárányhimlővel az is elmúlt és most fent vagy egy hegy tetején, éppen ott ahova szántad magad. Ahonnan nincs tovább, ezt akartad. Elvétetted, siettél, kapkodtál, fele annyi idő alatt teljesítetted a távot. A többiek még lebt csúsznak másznak és tudod, hogy nekik volt igazuk, mert az mese csak, hogy amikor fent vagy egy hegy tetején, akkor már csak egyetlen ugrás egy bolyhos, dundi felhő és kész vagy. Nézed, és tényleg elnézed ezt a sok szerencsétlent, akik még lent nyögnek a hegy lábánál és irígyled őket, mert őket nem lehet szó nélkül hagyni, és nem kis dolog; nekik is van szavuk, még, ha bántó is, de van. Csak annyit akartam hát, hogy egy hegy tetején ülök (vagy azon ami látszik belőle) és nincsen szavam. Azaz, hogy kiszúrok egyet sassszememmel, a sok alpinista közül és elkiáltom magam. A nevét. Nem figyel rám, mászik. Hol a tengerek felé, hol füstös tanári termekben, hol az első emeleti nővérszobába. Én meg itt ülök a hegye (a hegyem tetején) és csak annyit tudok, szó nélkül vagyok hagyva, hogy szó nélkül maradtam.