sebtolvaj

Kiszakad...elfeslik...szétvásik, és lesz másik. Nem vagy pótolhatatlan, lenézel és csak a katlan fortyog neked, és csak csütörtök volt és délután, és egy (m)ember aki mindenre képes. És élet is volt és egy nagy suhanás, és sok-sok kép, de mindegyik véges. És arcomat az öledbe fúrtam, valahogy, és te is a hajammal játszottál, mert zudtuk úgy ahogy, ott voltunk, úgy nem lesz soha már, és ordítasz mert mindig valami fáj. És jönnek majd, százával, a napkeleti bölcsek, és gyógyítnak, és ápolnak, s te attó leszel bölcsebb, hogy nem vagy már, hogy nem vagy már, félig sem, az előbbi csak elírás. Egy kút alján ülök csak és fojtogat a sírás, De nem sírok, mert ezt te nem érdemled meg, én túl jó vagyok neked, hogy magyarázzam ezt most meg. Sehogy, sehogy, erre nincs magyarázat. Szokd meg már, szokd meg már, hogy a valóságod látszat. Szokd meg csak, de úgy hogy arcizmod se rándul, apente, fiókok és arcok is leghátul. Hogy adj reményt azoknak akik semmiben nem hisznek. Csak ennyit még, csak ennyit még, kérlek könyörülj meg. Vége van, ugye nincs más? Nincs.