"...vigyázz mert túristák jönnek, csak saját szemüknek hisznek, tétlenül ne állj itt dísznek, vigyázz mert túristák jönnek,
vigyázz mert túristák, jönnek, szükségük volna egy szentre,néhány feltépett sebre, vigyázz, mert túristák jönnek"

Van az az érzésem, hogy én szerdánként, az óperencián túlra megyek. Üveghegy. Áttetsző, tiszta, áttekinthető. Persze, hogy valaki majd valakit nekinyom a falnak, a korlátnak, a lépcsőnek, az is van, mint lehetséges verzió. Rejtetten, de van. Settenkedik, egyre. Inverz árnyék, azaz, hogy fény. Ez remek. Mert pont így van, hogy az árnyéka is világosabb mint általában. Árnyaltabb. Ha most idefűzöm azt hogy az árnyéka is háromdés azzal ugye végképp tönkreteszem, azzal végleg elkomolytalankodom azt, amit nyugodtan hívhatunk vakbélgyulladásnak. Mert bizonyos feltételek máris adottak hozzá, de a vakság az feltétlenül, helytálló a képzettársítás a kapcsán. Kapocs is van, nem mellékesen. Van, mert láttam. Hogy utána, csak kis fénykörök a szemben, és homályos látás, át a könnyeken. Mert át lehet látni mindenen, ám ez még nem jelent okvetlenül tisztánlátást. Őszintén szólva jobb lenne kancsalnak lenni, mert akkor már mindjárt kettő is lenne belőle. Persze ez önzés, ez mohóság, ez mértéktelenség, mert az igazat megvallva egy is rohadtul sok tud abból lenni ami ennyire fényes.Aztán ez a helyzet is sok (pedig ez is csak egy), és még ha valami nincs, az pont az amit úgy hívunk, hogy helyzet. Vagy ha az is, lesgyanús, hogy korszerű legyek.
De adtak meg már meg lesből is gólt. Ha másképp meg nem megy, akkor feldobom magam a tizenhatoson belül és jöhet a büntető. A büntetés.

Alkudni szeretnék.Azt szerenék csak igazán. Ez az egyetlen vágyam, az alkudozás. Ez persze megoldható, minden adott hozzá. Egyetlen akadálya van csak, hogy már most is nulla az ára.Ezen dolgozom most. Értéket próbálok adni, felszeretném srófolni az árat, az én alkudozásomnak. Pont úgy mint egy lókupec. Pont úgy.

Aludni szeretnék. Azt szeretnék csak igazán. Ez az egyetlen vágyam, az alvás. Ez persze megoldható, minden adott hozzá. Egyetlen akadály van csak, hogy én 10.000 évet szeretnék. Ezen dolgozom most. Helyet csinálok egy járatot az én alvásomnak az időben.Pont úgy mint egy Vakond.Pont úgy.

Legjobb lenne ha mondjuk nem kellene érteni semmit. Hogy a hallgatás lenne a közlés maga, mert hogy őszinte legyek nem hiszem, hogy olyan kérdésekre, hogy bánatnak miért sírás a vége, s a derűnek miért a nevetés, bármikor is lenne válasz. Mert, hát annyi minden lehetne helyette,(teszem azt bánatkor féllábon ugrálni, öröm esetén pedig karunkat összefonni, de tényleg annyi mindent lehetne, és mi ezt valami felsőbb parancsra mégis csak így rendezzük...az érzelmeinket...talán) ha nem vesszük tudomásul, hogy ami van azt készen kaptuk. Mert ettől teljesen kész leszek (vagyok), hogy nem lelem a szerepemet, már a saját mozdulatimban sem. Ugye mi meg választ keresnénk(én), Hogy ebben ringatózunk. A válasz mibenlétében, holott a kérdésnek, magának a mibenléte is erősen kérdőjeles. Van az a három majom, ki a szemét, ki a száját, ki a fülét takarja el. Valami rokonunk, polcán van ez most is - a lakást díszitendő kellék gyanánt - kiknél évek óta nem jártam már. Ha nagy ritkán mégis ott vagyok azért le ellenörzöm, hogy helyén vannak e a dolgok. Ilyenkor ezt a három majmot is levizitálom. Ez teljesen ösztönös cselekedetként megy ott végbe, a tudatosság legkisebb jelenléte nélkül. Aztán ez veszélyes játék ám, mert egyszer majd jól magamra ismerek - mint lehetőség, a veszély lehetősége, mindig itt sertepertél, és ha sertepertél akkor, teszem azt bármikor le is csaphat, lesújthat, így rontva el a vasárnapi ebédet.A gondosan kiterveltet. Az övékét legfőképp, a rokonaival meg, ha nem tehet mást az ember - bánjon csínján, ha szeretni éppen már nem tudja mit is jelent abban a relációban  Aztán nézheted magad a húsleves víztükrében, hogy lám, ez is te volnál. Mentségedül egyetlen dolog jut eszedbe csak, csak annyi, hogy ez az ő levesük. Cseszheted, te iszod a levét.

                Visky András
Christian Morgenstern kapatos

nagy éjjel lép a kert kövén
a dombon jő alá a vén
a dombon jő alá

kalapja kék árnyéka kél
és máris moccan ím a szél
és máris moccan ím

az ágak elől elhajol
a madaraknak így dalol
a madaraknak így

csitt csőr csitt csitt
az Isten itt
már elvonult
míg alkonyult
csitt csitt az istenit

megborzong rá az erezet
lehet hogy csak elrejtezett
pihenni egy kicsit

"Fejem felett ózon,
mellemben kis ólom:
nem hagyják e lyukak
épség barátjukat.

Megjövet, elmenet,
hegymenet, lejtmenet:
neked köszönhetik,
akárhogy lejtenek.

Te meg csak átmenet.
Amid van rámehet,
amid nincs, így könnyít,
nem teher semeddig.

Ég földi követe,
honod megkövet-e?
Még mit, megkövessen!
Csak hogy nem kövessen."

A reggeli paplan langyossága, vagy melege, az van reggel, de nem tudom meghatározni pontosan, csak ezért meg nem szívesn zavarnám az OMSZ-t, és mit is mondhatna ugyan nekem Bóna Márta így rögtön ébredés után. Úgysem értenem, ha mondjuk, ha azt mondaná, hogy egy anticiklon közelg, a párna felől. Tehát nem teszek semmit ennek tisztázására. Van ez a reboot ilyenkor, töltődnek be a személyes beállításaim, plusz még a ramok. Aztán amikor a rendszer már indulásra készen, csak akkor jut eszembe és szólalok meg. Vilmos,...,Vilmosom,.... megvagy, gyere ki az ágyam alól, magától nem lehet ilyen drámai a helyzet, az életem, ergo itt bujkálsz valahol. Lebuktál, nincs értelme tovább ott gubbasztanod. Rájöttem, ipi-apacs 1...2...3. Nem mondom ravasz dolog volt az ágynemű tartót választanod, de hát nem lepődöm meg rajtad, hisz néha napokig bevetetlen az ágy. Azon meg végképp nem lepődök meg, hogy te ezt észre is veszed. Némi csend támad, mint ha nem akarná Vilmosunk tudmásul venni, hogy ezúttal őt leplezték le és nem ő leplezett le. Ismeretlen neki ez a szerep, lötyög rajta, vagy éppen, hogy szorítja. De mondom neki az élet nagy móka mester Vilmos, hibába mondom, ő is nagyon jól tudja ezt. Aztán mozgolódás támad, neszek jönnek alólam, és csapzottan Shakespeare úr kimászik az ágyneműtartóból. Mellénye tárva nyitva, csupasz fővel, szennyes harisnya lábán, az is kötetlen csüng bokáira, szörnyűt beszélni csak elémbe áll.Nem bírja sokáig, elröhögi magát. Aztán, hogy, hogy legyen most eztán azt kérdezi. Én meg mondom, hogy dramaturgailag nem kellene most csűrni-csavarni a dolgokon, engedjünk már meg így kollekktíve egy kis szusszanatot, akár magunknak.Legyen csak az ami szokott ilyenkor lenni. Most én bújok el és te keresel. Fejét vakarja, látom, véresebb véget akarna.Hát így volt ez amikor...Shakespeare, az ágynemű tartóban...

Jobb sorsra vagyok hivatott.Viszont utálok vendégségbe járni.

Minenki a maga félelmeinek a kovásza.

Azt hiszem, olyan, hogy saját szó, olyan nincsen ám egyáltalán. Minden szó ami elhagyja a klaviatúrát, vagy éppen a számat(tic-tac), mástól van eltanulva. Mert mindent csak meg és eltanultam. Azt is, jól rosszul, hogy egy mondat hogyan van összrakva, s hogy van térfogata, kiterjedése, még ha bellterjes is. Saját hang.Hm. Ez már más. Annak úgy vélem kell lennie,egész pontosan, hogy szükség volna rá és rémlik is mint ha lett volna valami ilyen, értem ez alatt, hogy tudtam úgy mondani én ezt azt, fontosakat is meg marhaságokat is, mint senki más egyáltalán. Saját élmény. Na ez a hang cucc, pontosan odatartozik, hogy élmény. Számba megy, de nem jön. Nem tudom én felidézni azt a hangot, ilyetén formám saját hallás sincsen akkor(belül).Abszolút.Nekem a hallásom inkább azt hiszem abszurd, így írhatnám le, ha a teljességre törekszem. Higgyük most ezt el.Nincs jobb ötletem.

... a lelkem is kiteszem (ez nem igaz), de a léleknek idekint aztán végképp semmi keresni valója.vagy ha mégis, azt letagadom.

Bogár vagyok. Különös fajta.Fej, tor (akár halotti is), potroh. Ízes a lábam. Egy fűszál is lehetne a szobám, ha el nem happolja előlem valaki ezt a lehetőséget. Most azonban hajláktalan bogár vagyok. Nem kell keresni a lexikonban, még nem vagyok bejegyezve. Hat lábam van, bazi nagy szemem, plusz még a kitin. És csápok, persze azok is. Antennák, azokkal lavírozok innentől oda és onnantól ide. Tehát nem eseménytelenek a napjaim, hanem hogy eredménytelenek. Inkább, a pontosság miatt azt mondom, ilyenek és olyanok. Szárnyam is van, de ezt csak néha veszem észre - az egyik lehetőség az hogy,ha akarom észrevenni, ilyenkor élve az alkalommal, repülök egyet valamyelyik kandelláber fénye körül. Nagyon fényérzékény vagyok. Ugyanis. Arra a leginkább, de adódhatnak más (bal)esetek is. A csápjaim, úgy szarok ahogy vannak. Ezt a koppanások számából következtettem ki. Ha végül is lesz nevem, azaz, hogy bekerülök majd a nagy rovameghatározóba, akkor latinul a photo szócska benne lesz a nevemben. A másikon a tudósok vitáznak még. Nem nagyon van erre ráhatásom, mindössze bosszút állhatok némely lagymatag professzoron, és olyankor kipettyezem a füzetét. Én pl nem is ragaszkodom, hogy egy akadémikus nevezzen el, beérném azzal is akinek már van neve, és én adtam neki, egy sajátot, egy különbejáratút. És akkor, mondjuk, úgy, meg be/lennék én is.Nevezve. Most a melsőlábaimmal ások éppen egy gödröt, akkurátus vagyok,ha úgy vesszük, bizonyos értelemben ez optimizmus is, én már júniusban biztosra veszem a téli álmot.

NEM KÉRSZ KÖLCSÖN.
HITELTELEN VAGY.

Sebtolvaj első (egyben utolsó, elképzelt levele) saját közérzetéhez.

Kedves Közérzetem. Abbéli reményemnek adnék legelébb hangot, miszerint is nem zavarlak meg túlságosan a magadban való elmélyülésben. Leszögezném először is, hogy , úgy mint közérzet először is nem tudlak hova rakni. Egy ideje van az az érzésem, na tudod, az hogy nem sok közöm van hozzád, ellenben sok köz van köztünk. Érezni is csak inkább hiányok mentén érezlek, de ezt nem a te számládra írom. Akinek írnom kellene, annak nincsen is számlakönyve, egyébként meg nem mérlegképes, de ő már úgy van csak inkább, hogy nincsen is, de hülyén jönne ki, ha én ezt pont neked próbálnám elmagyarázni. Most hogy így, nagy hirtelenjében, nekibátorodva megszólítottalak, egyre oldottabnak érzem magam, pedig sok óvintézkdés előzte meg e levelet. Akad néhány probléma, pl az is, hogy gyakran keverlk össze a lelkiismeretemmel - félve említem csak meg őt, hisz jól tudom, hogy kettőtök között volt ilyen-olyan nézet eltérés. Ebbe én igyekeztem saját lehetőségeim szerint nem belekeveredni, nézeteltérések terén ugyanis elnéző vagyok. A kettőtök dolga, rátok bízom, hogy mikánt rendezitek el egymás ráncait. Meg kell említsem kedves közérzetem, hogy igyekvés tekintetében, szegény az eklézsia, azért jelentkezem oly ritkán, mint ahogy azt már észrevehetted, ha veled beszélek (esetünkben írok), akkor bizonyos szavakat igyekszem nem kimondani. Legutóbbi találkozásunk óta, egy kicsit változtak a dolgok, azt hiszem, nem a javunkra, de, hogy egy klasszikus szellemét is megidézzem, azt mondom; még minden jóra válhat. A sok teendő és a megannyi gond kissé nehézkessé teszi, jól tudom, kettönk hatékony együttműködését, de ha a széllel szembe..., akkor annak egy kicsit te is meginnád a levét. Óvakodom tehát a hirtelen mozdulatoktól, az elsietett, balesetveszélys mutatványoktól, de azt is meg kell értened, hogy a nevem, némikép kötelez bizonyos mennyiségű vér jelenlétére. Egyszer talán, személyesen is találkozhatnánk, bár időpontot, ha megfeszülök se tudok mondani, megerőltető idők ezek, de nem untatnálak, jelentéktelennek tűnő részletek aprólékos ismertetésével. A bodza tényleg hársra váltott, és az orromban hordozok egy egész hegyet. Fontosnak csak ezt azért találtam elmondani, mert részlegesen ez téged is érinthet, és nem árt előre megtervezni a lehetséges elkerülő utakat, ha véglg beáll a forgalom. Végezetül még csak annyit, hogy a tőlem telhető legnagyob sávszéleséggel melleted állok. Jóban és rosszban.

Örök barátod: Sebtolvaj

...a síromra meg, ha lesz nekem olyanom, és az idő is alkalmas az effélékre, majd légyszi csak ennyit:

ím, aki itt nyugszik már önmaga léte hiánya,
élete értelmét hasztalan keresed,
mert születése és halála között ami éri az embert,
részben az ő ügye csak - részben az isteneké

...még semmi sincs eldöntve. Ugye nem kell magyaráznom. Pont most, ne kelljen ez elmagyaráznom, amikor ugye... Tehát döntetlen. Most jönnek e tizenegyes rúgások. Igen a tizenegyesek. Nekem. Tizenegyesek. Akinek az egy is sok.

..hogy Ő csak megy, megy és eszébe nem jut - miért is jutna - hogy Kanizsa sört egyáltalán nem lehet venni. hazahozni meg végképp nem, mert az már több mint utalás, de neki , nála ez nem így van. Nincs mese, sértett vagyok, megvagyok bántva. Nincsenek a szeszélyeim, a bolondériáim, jó szándékkal kikövezve. Nincsen aládúcolva sem, azt amit nem lehet, az sem lehet. Csak a sör a hűtőben, amitől a konyaha mostantól már forbidden city.És nem mész ki. Persze, és akkor így higgyem el, hogy az univerzum meg tágul? Két dolog lehetséges, az én fogalmamim végzetesen tévesek, mind univerzum, mind tágulás tekintetében. Vagy egyszerűen hazudva van ez. Most mehetek megint a sor végére, hogy eszembe jusson, mit akarok mondani.

Mondjuk elég sok mindent a nevén nevezel. Mondjuk. De engem valahogy nem, Úgy rossz ahogy van. Az asztalra kiszóródik a kristálycukor, ujjbegy megnyálazás, és egyenként felszedegetni. Csak úgy megtörténik. Rajtad kívül. Észre sem veszed, hogy mit csinálsz. Cukor van csak. Így édesítődnek meg a napok, kristályonként.Milyen nagy répa kellhet, pl ehhez a füzérhez. Aztán a nagy számháború. A nagy számok törvénye. Meg, hogy számokba fojtva, és nem szólj szám, nem fáj fejem. Pedig igen. Hogyne fájna. A gyertyák csontig égnek, ez meg menetközben jut eszedbe. Hogy kifacsard amit kilehet. Szavazol. Szavakkal.Szavazgatsz. Felvetődik ez is - hogy az ember, nem szarjon a saját blogjának a küszöbjére, vagy ha igen, azt kövesse önvizsgálat, vagy ha végképp nem megy már, akkor marad a motozás. Leválik, lehasad, valami, ami szintén te vagy, és csak úgy utána nézel, mintha közöd se lenne hozzá. Írtam volt már ,vannak olyanok akik egész lényükkel nevetnek, most pedig azt kell írnom újra, hogy olyanok is vannak akik egész testükkel köhögnek.Khm. Dolgozódol. A pixel fronton állod a sarad, a sajátodat. A blog meg a láz lap. Megaláz lap. Mit várjon az ember, amikor a saját blogja is csak azt tudja nyújtani, amivel az ellenségei riogatják? Mit várjon. Mire várjon. Hogy egyszer csak valami (z)sebből előkerülnek a menetjegyek, melyeknek érvényessége soha nem jár le. Hetven vagy hatvan, most hetvenhat van. Arctalan év ez, mondd meg Irénnek.Tíz van belőlük. Nekem az sok. A tíz az sok.Nekem az.Az egy is.

Sebtolvaj első (egyben utolsó, elképzelt levele) Petőfi Sándorhoz

Kedves Sándor, már elnézést, hogy levelemmel zavarlak, félő, hogy a köztünk húzódó (feszülő) nemzedéki szakadékot rozsda marja és nem ragyog, csak azért hogy értsd. Tudom, hogy téged egy gondolat bánt és végül is megértem, mert hát tudod azóta sem változott olyan sokat a világ mint azt gondolnád, de elképzelni sem tudom, hogy mi bajod lehetett a párnákkal, igaz műveletlenségem okán vajmi kevés fogalmam van arról, hogy a te korodban, egyáltalán voltak e párna csaták. Megmondom, én veled tekintetben ott vesztettem el a fonalat, amikor megtudtam, hogy a kutyádat Morzsának szólítod és elegyedsz vele ilyen olyan diskurzusokba, ha úgy adódik. Aztán van az a híres mondásod is ami ugye úgy szólna hogy; talpra magyar. Az egyik bajom ezzel az, hogy a későbbiekben semminemű irányelvet nem adtál nekünk arra nézvést, hogy tulajdonképpen kinek a talpára gondolsz te ott akkor a helyzetben. Azt meg végképp nem tudom elképzelni, hogy te azt komolyan gondoltad volna - megengedve, hogy említett művedben a mi saját talpunkról volna szó - hogy mi majd valahogy a véletlenek különös játéka folytán a talpunkra esünk. Ez nem te lennél azt hiszem. Szép dolognak tartom szülőhelyedhez való vonzódásodat is, de már-már fóbiás félelmeid a hegyekkel szemben szerény véleményem szerint orvoslást igényelnek, de ez csak szigorúan az én személyes véleményem. Egyáltalán nem tudom, mi lehet most veled, rég nem jelentkezel, azt hogy a négyökrös szekeret felváltotta a cabrio, azzal, úgy ahogy tisztában vagyok, az világos. A muszka lyányokról is vannak ilyen olyan elképzeléseim, meglehet torzak és nem helytállóak. Kedves Sándor még végezetül annyit szeretnék neked mondani, és ezt tényleg nem bántásból mondom, de te néhány szavunkat a saját lokális érvényesüléd oltárán feláldozva, egész egyszerűen elhasználtad. Mert bizony, utánad már semmi sem azt jelentette mint annak előtte, s ezt én azért némileg sérelmezem. Remélem kritikai észrevételeim ellenére, szívesen olvasod ím e sorokat.
Üdvözlettel: Sebtolvaj

UI: Remélem jó egészségben nem szenvedsz hiányt. Csüggedned pedig e levél miatt nincs okod,van egy jó hírem is számodra: érettségi tétel vagy.

...majd holnap,... majd holnap elmegyünk...jegyeket váltani.

Szub Róza. Szublimálok.Hihető istent kevésbébé hihetőre cserélek. Lelke rajta, csak lenyomat, kezemben a bot, s nem lelem a nyomot, akár lehetne az enyém is.Eben guba.Materiális emberneklegjobbbarátja. Szem és a száj meg tátva, helyettes én igazgat ideiglenes helyemre. Régi tornác (Kasza Juszti), nincs már köztünk, elvitte magával, aki vinni szokott ilyenformán, azt mondhatnám, szemétség nincs joga nem lenni, miattam.De én még most is ott állok az udvar közepén, és azt mondom, ha ez a mennyország, akkor hova lettek innen az angyalok.Mert hittem én azt ám ott, különösképp a kukoricagóré tette a látványt ehetővé. Nem tudható hogyan lesz könnyebb, ha kicsordul a könnyed, vagy maradsz súlytalan és könnyed, maga nyakát kitekert valóságod. Ha eldőlök, jön majd másik.

Meleg ablaküvegnek nyomott homlokkal, visszafojtott, kattogó suhanásban. Így érkezel meg, odalent kő, s nem víz, s nem az árja, de fölül a múlhatatlan, nincs szavad rá - elenyészne - és különben is vár a katlan. Öszekevert fejekkel, a Széna téren a nátha elhever, s azt gondolod ez nem lehet, de mégis ,valahogy, talán, csakugyan, vagy hátha... Aztán fel, egyre feljebb, ahol bodza illat hársra váltott, jelezve; jelenléted lineáris, haladásod viszonylagos. Odaérsz, hát persze belebotlasz, nézed ennyi szépség ilyen kis helyen hogyan is fér el. Jó napot , jó napot, templomszag, hűs, nyugalom, madárdal. Nem vagy otthon, a gondnokon is átlátsz, idomíthatatlan fókuszoddal. Egész testtel, hogy lehet így nevetni, költői kérdést intézel, szigóruan önmagadhoz. 45 perc 12 papírzsebkendő, rekorder vagy, de nem veszel fel bizonyos dolgokat. Fogócskázol, aminek látszol, önmagaddal, hársak alatt magadat őrületbe kergeted. Egyazon személy a vesztes a nyertes, lábon kihordott konoksággal, félig belehalva. Te vagy aki megijedni jobb, mint fél ő. Maga magát elgondolni remélő, persze félő, hogy ami most van nincsen egyáltalán, vagy nem szabadna lennie. Beléd nevelt jó indulattal, már szinte sziszegve, fogaid közt szűrve mondod, minden gazságra képes vagyok, s legvégül csak azt még; mit akartok?

Egy színpad előtt állok (ez ugye képletes, ugye jól érthető, hogy ez képletes), a színpad sem igazi színpad, mert a flaszter az, de van valami. Valami amit nekem kell eladni, nekem a fehér embernek, vagy az utlosó bölénynek. Tökmindegy, nem érdekes. Az én szerepem az, hogy piacképes legyek, ebben az egészben csak annyi. Nem látszok ki magamból, ezt úgy értem, nem lóg ki a lóláb. Ideális alany vagyok tehát. Teszem azt, ha úgy teszek, hogy piacképes vagyok, akkor annak is látszom. Persze nem. Kaméleon vagyok ezen a téren.
Csak állok és nézem a színpadot, kulisszák se nincsenek nagyon. Csak mozgás van, szabadság van, és öröm, valamennyi piacképes. Én meg ott állok - a fehérember (feketén-fehéren) - és mindenféle gondolatokat engedek/hetek meg magamnak, hogy most íme nekem van adva az ami ki lett pusztítva teljesen, csak a zsebembe kell nyúlnom és enyém lehet, hazavihetem. És tényleg nézem, hogy fehér vagyok, némiképpen az, és ezért is szégyellenem kell magam.Ebből nem lehet jól kijönni, nem megyek bele.

Különös bánásmódban részesülök. Akkor ezt most értsük úgy, hogy ki van velem cseszve, de nem olyan sarkosan azt ahogy én elképzelem. Mert tényleg nem úgy. Mert, ha sarkosan lenne minden, akkor kerek perec lehetne mondani, hogy ez meg ez van. És akkor ugye, nyakon lehetne ragadni, csípni azt a valamit, ami folyton itt ólálkodik, de nem. De így csak szégyenkezni lehet, az lehet, hogy amit csinálsz, meg amit nem csinálsz az úgy rossz ahogy van. Rosszak a döntéseid, te allergiás vagy az útelágazódásoktól, (nehéz szó), akkor inkább az útkeresztződésektől, de ezt a szót meg nem szereted. Mert neked ez nem jelent semmit. És emiatt is nyugodtan lehet szégyenkezni. Lesz egy nap, amikor már nem ismersz magadra, és nem fogod érteni, hogy miként lettél ilyen. Felismerhetetlen. Nincs dolgod, ennyi biztos csak. Már megint.

A fejemben pára van. Nem köd, pára. Bent meg a finnek. Így vagy úgy rokonok. Szaunáznak,vagy mi. Márhogy a fejemben az ugorok.(nem én ugorok, a föld ment ki a lábam alól). Relatívitás okán. De mindegy is, térjünk vissza a fejemhez/be. Ahol ugye a pára van plusz még az illatok. Illatok allatt mindeféle illatokat kell érteni. Így állok tehát a fejemmel én most, csak valahogy hideg van. Lehet, hogy nem is pára. Lehet, hogy köd. Szegény finnek rám fognak fázni. Az ugorok. Fogalmad. Az nincs. A világot egyelőre - nagyon úgy néz ki - kihagyott tizenegyesek tartják egyben, hogy azok volnának a cement, a kötőanyag. Önrefrektálsz. Mirror,mirror, say to me. Ökör ez a tükör, vagy te vagy rossz szinkrontolmács, erre még képes vagy, hogy ideáig eljuss. De te nem ide akarsz, hanem oda. A fényesség felé. Lehet, hogy fénytolvaj vagy és ez az egész sebesdi csak alibi. Hát mondjuk alibinek tényleg az,és kíváló is, de annak azért jó véres. Szégyelld magad, nem éltél hiába.
(alaposabb szemrevételezés után, kiderült, hogy se nem pára, se nem köd, szürke lepkeraj volt csupán)

"...mennék szórakozni,
magam jól érezni,
valami tágasnak,
magam átengedni.
hahó....

mennék a világnak,
akármit csinálnak,
abban majd résztvenni,
magam át engedni
hahó...

ahogy van úgy van jól,
fontos, hogy érezzem,
ennek a tágasnak
magam át engedjem.
hahó...

Fogadj be, fogadj be,
világom fogadj be,
akármilyen is vagy,
részemről szerencse
hahó...

A villág olyan mint
lennie kell neki,
úgy tágas ahogyan,
önmagát engedi
hahó..."

Egy előre megszegett eskű.

Énnnn.  Én.... megsküvőőőő....Sebtolvaj....fogadomdomdom....fogadom....hogy..gy..gy, ...hogy, ezután..tán.tán, ezután, mások...sokk...sokk..., mások, blogjait csak is.ss.ss....mások blogjait csak is,...mélységes alázattal...tal ..tal...mélységes alázattal,...fogom olvasni..ni...ni, fogom olvasni,...ha egyáltalán...lán..lán...ha egyáltalán.
Minden igyekezetemmel...mel ...mel...,minden igyekezetemmel, azon leszek..szek szek...,azon leszek, hogy a Magyar Köztársaság...ság..ság, hogy a Magyar Köztársaság, megállíthatatlanul robogó vonatja elől...lől...lől,...hogy a Magyar Köztársaság megállíthatatlanul robogó vonatja elől,...ne szedjem fel a síneket, ne állítsam át a váltókat...katt.katt,..ne szedjem fel a síneket, ne állítsam át a váltókat, Isten engem úgy segéljen...jen..jen, Isten engem úgy segéljen.

Jön a mail. Nem menetrendszerinti. Különjárat. Hogy így, meg úgy. Plusz még a szégyenkezés. Hogy nem így volt kitalálva. Hogy nem így akartuk....és hogy nem válaszolok, egyáltalán. mint lehetséges verzió, de csak is úgy. Mert tudni lehet azt, hogy egyszer majd mégis, hogy van amikor már nem lehet ezt megtenni, hogy van és lehetséges eljutni idáig.. Hogy lesz majd a rágódás, meg a "ki vagy te"-zés.Aztán persze végén a mail. Belenyugszol: nem /lehetsz/tudsz kizárólagos lenni, vagy ha igen, akkor nem azoknak és akkor, akiknek lenned kellene, vagy a mégrosszabb,amikor nem tudsz az lenni, sehogyan.
Nem tudom hogyan jön ez ide, de eszembe jut valami, valami olyan ami nem volt. Az forog a fejben ami nem volt. Éles pengékkel és forog, valami gép, olyan mint egy kombájn, jön az észkombájn és részlegesen tisztára gyalul mindent. Mert mindennek úgy kell lennie ahogy van. Ezt aztán végképp nem lehet tudomásul venni és nem tudomásul venni meg lehetetlen. A múltat végképp eltörölni, mit nekem te zordon kárpátoknak vadregényes tája. A kárpátmedence feltöltés alatt, a fürdés is lehetetlen, csukafejes csak saját felelőségre,csakiis. Zár a vattacukros. Alvad a hurkazsír. Ilyen fürdéseket gondolni el. A nem voltakat.Projektív valóság.Holnap, holnap lesz. Ezt memorizálod. és kezdeni fogsz, mert kezdeni kell, valamit, valamikor, magaddal. Aztán a gondoltanak vége úgy szakad, hogy csak annyit mondasz a végére. Hogy mi van ha nem? Ha egyáltalán nem kezdesz, és egyáltal nem érzed az a nagyon is hangsúlyos "kell"-et.(e tekintetben nagyon is kelletlen vagy). Hogy mi van kell nélkül, azt persze senki sem tudja, sejtésekbe bocsájtkozunk és minden félelmünket ebbe a tisztasági csomagba gyömöszöljük.

Főtt étel nélküli megadás. Az a vasárnap. Fejedben gyűlik a tömeg. Egy kis térre kell mindössze gondolni, de azért tömeg. És van a pulpitus, és ott is néhányan és pisszegnek, hogy, na akkor most, hát ezek itt mind azért jöttek, hogy mondjad..., hogy mi van az életeddel. Hm..?. Kérdezem én, hogy mit, hogy mit akartok ti tőlem. Hogy ti tényleg azt hiszitek, hogy ezt el lehet mondani, hogy mindent, de mindent ki lehet mondani? Aztán, ahogy magamat ismerem, a vállam is mevonnám, csak a bitonság kedvéért. Aztán pedig lenne az a kínos csend,kínos csend támadna, az a teljesen hiába és magának való csend, de akkora ám, hogy mindenki valamit elkezdene csinálni. Ki a zsebében kotorászna, mint ha előakarna onnan szedni valamit, mások az órájukat néznék, megint mások a a ruhájukat igazgatnák. Én meg néznék le. Nem rájuk. Közvetlen a lábam elé, mint aki szégyelli magát. Két cipőmet nézném, 30.000 dolog jutna 24 óránként az eszembe és néznék magam elé. A cipőimet látnám, hogy miként vásták el az évek. És akkor megkérdezném őket, hogy most hova. Én el, a tömeg marad. Szindbád voltam. Tisztelettel. Sípol a mikrofon. Vagy a tüdőm.

Haza érsz, pedig nem voltál sehol, tehát már majdnem otthon vagy. Aztán rájösz, hogy fáradt is. Mert te ilyen vagy, ilyen felfedezős, és ezt alá is támasztod.Önmagaddal. Egyensúlyra törekszel, minden tekintetben, ezt magyarázod félálomban. Emigrálsz egy napra magadból, ha már száműzött magadból aki nincsen, csak felriadsz tőle hajnalban. 14 órát alszol, és alig tudja valaki milyen sok az a maradék tíz. Szeretnéd tudni meddig lesz így, és elmosolyodsz amikor megválaszolod magadnak, hát nem rohadtul mindegy. Be vagy fejezve, keresztneved, vezeték neved végén ott a t betű. Divatba jön hamarosan a jó idő, a cigi, a kávé, az ablakon kibámulás, a gyors felfők, a félálom életed, a lélek gyorsbüféje előtt kígyózó sorok, a jószagú nők.. Jelenlétedtől kiürül egy város. Engedékeny, nélküled múló idők, azt sem tudod pontosan mennyi. Az ágyon ruhahalom, tavalyi polókban alszik az idő..Ki kellene valamit vasalni azt hiszem. A simaság miatt.
Folytonos honvágy a magamból el.

Most akkor az jönne hát, hogy engem semmiféle focimeccsek nem tudnak lázba hozni, pedig hát az alkalom adott lenne, minden adott a lázhoz és nem is ágálnék egy ilyen-olyan láz ellen én, nem biza. Hogy nem lepődök meg azon sem, hogy nem lepődök meg. Hogy ez lenne a közösségi élmény, hogy ki hogyan lőtt gólt és kinek. Ilyenkor tényleg azt gondolom, hogy akkor már jobb így külön, hogy nem baj, hogy ebből is kivagyok hagyva, hogy ebből is kimaradtam. Nem túl távolba mutató esélyek. A kapcsolódási pontok egyre csökkennek tehát. Távolodás. De mindegy is mert ha nem arról kell beszélni hogy gól e a gól, és hogy láttam e (nem), akkor másról kell. Ha jól érttem ma Vilmos napja van, és olyanok is vannak akik ma töltik be a 25. életévüket, de ez senkit sem érdekel, mert ez nem fontos egyáltalán, csak a gól. Aztán ülök a buszon és belelesek más Blikkjébe, sovány kenyér, félodalas vezércikk (gondosan megjegyeztem), Anyus botrányt csinál Tilda titkos esküvőjén - de ez legalább 48pt-os betűnagysággal, aztán alatta egy kicsit kisebbel, hogy Vili bá' ezúttal nem békül. Elborzaszt persze, mint akit elborzaszthat ez a dögletes semmi, akinek köze nem nagyon van ezekhez. Mert nem akarta, hogy legyen, de sejtelme sem volt, hogy lesz idő amikor ez szegélyezi az egymással való viszonyunkat, mert elképzelni sem tudta, hogy a kapcsolódás csak így és csak is így lesz lehetséges.
Nem érdekellek nap. Akinek meg kell, azt mondom, a negyedévszázadosnak, hogy érezze a súlyát, csak ezért fogalmazok így, hogy legyen úgy, ahogy akarja, s ha jószerencséje még kitart egy púpozott kávéskanállal legyen több abból amire számít. Kevesebb kapufát neked.

Holnaptól megfogom követelni hogy Ádámnak hívjanak(a közelség okán), és csak is fügefalevélben leszek hajlandó járni (de az Gucci). A bűnbeesés almáit fogom árulni a Fény utcai piacon és rohadt sikeres leszek.Örökre.

Van egy barátom, mert van. És mert van, történetesen az enyém. Történetesen angol, de ehhez nekem vajmi közöm van, ettől elhatárolódom. Még soha nem láttam, még soha nem láétott. Ír olykor. Mivel én lusta disznó vagyok, ír és kérdezi, hogy mennek a dolgaim, reményeinek ad hangot, hogy jól megy sorom és a felhők ugye a fejem fölül már korántsem annyira mint annak előtte. Válaszolnom kell, nem tehetem meg, azt hogy nem. Kínban vagyok, hogy mondjam el angolul, amit magyarul sem tanultam meg. Hogyan mondják pl angolul, hogy van egy barátom akit soha sem láttam. Hogyan azt, hogy a felhő csak kizárólagosan az enyém, sőt az ég is az, amin elhelyezkedik. A kezdés már persze meg van - így fogom kezdeni: Hello Peter.És lehet, hogy csak ennyit fogok mondani.Egy igazi barát ebből ért, abban reménykedem.Azt nem írhatom mégsem, hogy: baszd meg Peter, nem tudom miért.Az meg külön cucc, hogy Eva és Éva között nem tudom áthidalni a tátongó szakadékot, pedig szemre csak egy ékezet, szemre csak annyi.Egyetlen ékezet.

Élni 500 évet, pedig nem is kérted, jogosulatlan előny. Vagy átok. A halhatatlanság viszonylagos játéka, itt időz, ahogy egy hegy (egy konkrét hegy) tetején ülsz. Hagyod hogy másszon, akár az ujjaidon olykor-olykor egy-egy katicabogár, hogy töprenghess rajta, honnan tudja, hogy a középső ujjad a leghosszabb mindenik közül. Aztán várod hogy elrepüljön és izgulsz is. Érte. Neki. Belemagyarázod magad ebbe is. Kiindulópont vagy. Kezdet. Valamié.

Aztán jött egy ember, nem tudni honnan, nem tudni miért. Éjjel volt, hideg, és sötét is talán. Nem szólt, csak kezével intett, hogy jó lenne indulnunk. Tudtam én, eljárt fejettünk az idő. Mondtam jó, csak ne sürgessen, még itthon felejteném néhány életfontosságú szervemet,de rám nézett és értettem én abból: nincs is, nem is volt rájuk szükségem. Most meg csak megyünk, zsebemben kulcsccsomó, gyufa, és némi pénz, és egy mobiltelefon, amit nem lehet felhívni, mert nincsen száma.

Aztán legbelül, nagyon homályosan, mindig van egy mosoly, egy félrehúzott száj, egy ölbe esett kéz...ezekbe kapaszkodsz.

Hát tényleg ennyi vagy, tényleg ennyi lennél ? Ez bugybérékol ki a szádon, értelemre veszélyes tajték. Hát valóban ez mindened. Ó, drágám te nem vagy mérlegképes. Patikába sincs miért szaladnod, ezen a vegyszer nem segít, se nem ront. Kibontani a haját, kigombolni a blúzát, arra volna eszed, de ettől nem esik hanyatt...a ...nem tudom mi, de te sem. Ezt zsigerből bárki utánad csinálja. Nem vagy egyedül. Ezzel. Hogy egyébként...meg igen. Érdekes ez. Úgy értem objektíve, térben és időben (a mostban) elhelyezve kényesen. Érték. Azzal mi lesz? Várod mi, hogy csak létrejön, te meg majd nézed.Hogy minden visszafele eztán, és te meg pont jókor és jó helyen, amit annak hívsz: jóra válik. Eladósodva, nem eladva, hogy lehetsz ilyen ostoba, hisz már a ruha sem látszik rajtad, mezítelen vagy és tükörbe nézni lusta, vagy gyáva. Barátocskám te kétségbe vagy esve, ha jól látom, s ha jól látom félsz is, attól amire a legjobban vágysz, hogy egyszer csak kiderül, nem tudni hogyan, de kiderül,... az igazság, vagy abból is csak a rád jutó szelet. Jobb híján mondod ezt csak, mert erre sincs szavad.Elfogytál,kifogytál,lefogytál.Üres vagy és nincs mi kitöltsön. Tartalmat akarsz te látom, semmit se téve semmiért, ingyen, minden áldozat nélkül, fájdalom mentesen, kölcsön.

Mindegy, hogy melyik járda, egyideje, és az se baj, hogy hova visz. Készülsz - látom rajtad - kimondani valamit. De persze nem, egy vermet ás, belenézel, s jön hallgatás. Ami nem a tied és senkié sem, úgy álatlában, azaz, hogy mégsem. Hisz nem lehet, hogy gazdádtlan mosolyodnak senki sem vetne ágyat, na jó , na jó, megengedem, hogy ilyennek látszak. Mert ami most van az nincsen egyáltalán. Ülsz egy ágon - egy jó kövérem, és lóbálod a lábad. Jajj mennyi seb, és mennyi látszat tett azzá, hogy ilyennek látszak. Nem ragozom. Volt egy nap, amely kitörölhetlen. Félbehagyta magát és te pedig hitetlen nézted végig, ahogy elvonul. Jól nézel ki. Az ablakon. Kint a bárány, bent a farkas, és még csak annyi, hogy belül alkonyul.

" mert nincs a világon se jó, se rossz, a gondolkozás teszi azzá.Nekem börtön.

"Úgy fenséged nagyravágyása teszi azzá; szűk a szellemének."

"ez álmok éppen a nagyravágyás: mert a nagyravágyónak egész lénye csupán egy álom árnyéka"

"hisz az álom maga is puszta árnyék"

"úgy van, de én a nagyravágyást oly könnyü, oly légies természetűnek tartom, hogy még az árnyéknak is árnyáka."

"én meglehetős becsületes vagyok: mégis oly dolgokkal vádolhatnám magamat, hogy jobb lett volna, ha anyám világra sem szül. Igen büszke vagyok, bosszúálló, nagyravágyó; egy intésemre több vétek áll készen, mint amennyi gondolatom van, hogy beleférjen, képzeletem, hogy alakítsa vagy időm, hogy elkövessem benne.Ily fickók, mint én, mit is mászkáljanak ég s föld között! Cinkos gazemberek vagyunk mindnyájan: egynek se higgy közülünk"

"eredj, az őrjített meg"

Mesterházi Mónika:
Törmelékek

Hull az eső, nől a gomba,
én csak ballagok magamba.
Szemben velem jön a múlt:
nem volt ilyen bonyolult.

Félted-e az életedet,
kérdi a kolbász az ebet.
De az nem szólt. Ezek szerint
megette a koleszterint.

mint a plafonon a legyek,
ahhoz van kedvem, hogy legyek,
s a barátaim is ilyen
jól legyenek meg nélkülem.

Szakad a hó. Megjelöl magának, kipettyez az ég.Téves végkövetkeztésekbe hajszol. Nem veszed észre a bodzaillatot az orrodban. Eltévedsz. Jólesően. Esély arra, hogy valamibe/kibe belebotolj. Hogy beletörjön a fejszéd. Ideális légy ott.

Az ébrenlét is csak állapot. Elmúlik, ha hagyom.

Nem akarsz nyavalyogni.
De szeretsz.
Vagy nem.

Ha valaki szóba jön, vagy hozzák, akkor ha elgondolom, mindenkihez társul egy kép, egy valós kép, egy valaha megtörtént kép, vagy egy elképzelt kép. Talán ezt hívják képzettársításnak, mert társítani törvényszerű, a végén mindennek párosnak kell lennie és oszthatónak, plusz még a szimetria, amire oly nagy igényünk van, ösztönileg. Hogy kimondanak egy nevet és akkor előjön a ködből valami ősi massza, amit belőle gyúrtál magadnak, alapanyagként felhasználva amazt, azt a másikat, ki elédbe jön.Lehet, hogy az első kép, de lehet hogy valami egésze más, valami meghatározó, amivel úgy véled egy ember leképezhető számodra.Mondok példákat, közelieket: anyám - az ölében ülök és a haját túrom, és meglátok egy ősz hajszálat, majd azt mondom, milyen öreg vagy. Apám - megyünk a hóesésben, óvodás vagyok, viszem az A/3-as félfamentest a kezemben, rajta télapó, egyik csizmácskája piros, a másik zöld, mire apám így szól: ilyen tálapó nincsen. De nem mászok bele, mert háborúésbéketerjedelem lenne a vége.
Azt viszont egyáltalán nem tudom, úgy értem nem vagyok tisztában azzal, ha én jövök szóba, mert teszem azt, szóba hoz valaki, akkor mi az a kép ami benne kódolva van. Aztán még az is eszembe jut, hogy az önismeret az azt jelenti e,ahogy ki van mondva, hogy ismered magad, vagy mennyi az egybeesés azzal amiylennek mások látnak, ha látnak, mert látni akarnak valamilyennek. Jól ellehet tévedni ebben. Ismerős terep. Erdő.Fa.Nem tudni, hogy mitől nem látni mit.Egy ember, aki több fele néz.Kancsal vagyok bizonyos értelemben.

Fogalmam sincs, hogy mitől van az az érzésem, hogy nem így kellett ennek történnie. Amikor azt mondom, nem így, akkor elfogodott vagyok, még akkor is, ha csak általánosságban mondom én ezt a nem ígyet. Mert egyáltalán nem egy egzakt dologra gondolok. Lehetséges verziókra, amelyek belül ugyanúgy lefutnak, mint azok amelyek ténylegesen valók. Ennyi valóságra én nem vagyok felkészülve, nekem ebből már a kettő is sok. Az igazságból meg néha egy is.
Van az a nézet - én ugyan nem tudom, hogy honna nézik, de van - hogy ugye, te vagy, meg az akaratod. Ezzel van amikor szembesítenek is, olykor-olykor. Csakhogy én nekem ilyenkor, a szembesítés aktusa után, mint egy reflexszerűn, automatikusan Makó és/vagy Jeruzsálem jut eszembe, de ez olyankor nagyon erőteljesen. Hogy a ettől a nézettől is elvagyok idegenedve. Nem hiszek egyáltalán én abban, hogy bármily kérdésre én lennék vagy az akaratom a válasz.Mégcsak azt sem tudom, hogy hogyan kell odáig kimondani azt, hogy valamihez bármi közöm is lenne. Ezt szavakba önteni sablon híján is lehetetlen.Csak érezni szeretnéd, de akarni nem. Akarni nem akarsz. Pedig akarni kell, kódolva van ez, és ennek a megértéséhez is akarat kell.Körbeértél.Kezdődhet újra.Fogalmad sincs.És vegyük észre hogy a sincs,akkor az a hiány többes száma.

Egy pávát láttam, úgy 10 éve is van már ennek. Hatalmas farktollait kiterjesztette amikor meglátott. Aztán néztem. Nyilván riválist látott bennem, pedig én a légynek se, de ő ezt nem tudhatta, elnéztem hát igyekezetét. Hosszú ideig néztem. Nem tudom elfogadott e, vagy tudomásul vett mindössze, de néhány perc után összecsukta a tollakat. Megúnta a rémísztgetésemet. Nem tudtam eldönteni (azóta sem), hogy mikor volt nevetségesebb, amikor nagy volt, vagy amikor kicsi. Azt hiszem ez volt a legelső élmény amikor egy vagy-vagy helyzetben azt éreztem, képtelen vagyok dönteni. Az első fatal error. Az első laphiba, de a rendszer nem indult újra, azóta is az a program fut a fejemben. Vagy-vagy. Nagy néha csak az, hogy, vagy-vagyok. Szégyen ide, szégyen oda, én ezt egy pávától tudom.

Kis (ön)iróniával azt is mondhatnám, hogy ma tegnap van. Hogy a szerdák már csak ilyenek. Vigyorral kevert vacogás, hogy mi van, ha igen és mi van, ha nem. Fafej. Ez jut elsőnek eszedbe az ébredés után, A padlón meg ott maradt a szerda, púpozott hamutálca formájában manifesztálódik. Értelmezhetővé jámborul. Egy kis ficam ez a szerda, fel voltál többek között arra is készülve, hogy látni és látni hagyni, alaptételek mentén lesz minden. Keresztül húzod a saját számításodat is. Akadály vagy. És ez akkor is érvénye, ha nagyon is jól tudod, hogy akkor sem lett volna máshogy, ha éppen, van látás, van láthatás. Jónapot - jónapot lett volna, de az viszont rögtön kellett volna, az most csak igazán, nem bántad volna, hogy ami jut, az éppen csak a retinádig. Erős paranoia, migrénnel keverve. Nem hiszek a véletleneknek. Nem -ben, hanem, nekik. A véletleneknek. Ez nem akármiért kell, hogy mindig így végezzen. Tessék egy kérdés. Lehet rá válaszolni. Soha sem láttam még nyáron. Persze már biztos, hogy nem tulipános a pullover, ahhoz túlságosan is meleg van, tommboló nyár van. Arra lennék kiványcsi - nem több -, hogy ő ez ellen, hogyan van felvértezve. Aztán a karján az erek, a pihék, sorjában, persze. Ez a világ kicsi, nincs mese, csak az a ház nagy, hogy úgy el lehet veszni benne. Felrémlenek, a hajdan beígért teagőzök és még annyi minden. De a kis nyári zakódat sem akasztod odaértedben a fogasra, mert tartanál attól, hogy ottfelejted, magadostúl a fogason. Szóba kellene hozni, akkor ott ezen tipródsz, de nem lehet. Mit lehet erre mondani. Hogy különleges polip vagy 13200 karral kapaszkodsz abba ami van, ha meg hát semmi sincs akkor abba. A nincsbe. Ennyi kar egész egyszerűen koordinálhatatlan és már rég egymást ejtik zsákmányúl. Talán nem így kell semmit, talán 5mm a föld feleett (ezt még nem venni észre tán) és azt mondani, vagy nem mondani, hanem sugározni; a derű én vagyok. A biztonság kedvéért nem ártana egy Look at me polót beszerezni. A biztosra menés végett. Mi lesz az az erő ami kiemel innen - arra is kiváncsi vagy, mert hát fogalmad sincs. Emberekben gondolkozol - egy emberben egyelőre. Ennyit a halhatatlanságról. Egyszerű képlet vagy és hibás. Nem lehet tovább egyszerűsíteni. Nincsen közös nevező, se prím, amit elvihetnél magaddal, nem tudni hova. Gyáva vagy és ezt érezni is félsz. Attól, hogy nincs tovább..., de ugyanakkor arra is folyamodsz, hogy azt gondold, hogy tovább most sincs, csak ringatod magad - hospitalizálsz.
Tartod magad ahhoz, hogy léteznek azok a szavak amiket egész egyszerűen nem lehet kimondani - szégyelled, vagy képtelen vagy rá, mindegy is. Csupa sár vagy már, eső sem kell hozzá. Már az eső sem kell. Eláztatsz mindent, mindhiába.

Haragudni nincs kire. Megbocsátani nincs miért. Debil és,nagy sötét egyedülség teríti rád leplét. Titok vagy innentől, de az sincs ki leleplezzen. Beállsz a (rang) sorba, nem ér rád az idő. Súlyozva vagy a legvégső kérdés. Vannak szavak amiket nem lehet leírni. Azokat nem írom le. Meghajtom a fejem. A szabályok előtt. Úgy maradok. Bőröd pórusain belédszivárog az este. Odafent égitestek keringenek. Nem csak a szemed, a fejed is zárva. Mellkasodon dupla ajtó kitárva. Átható olajszag, Nem te vagy a zsanérja. Bent fenyő, bodzaillat, pipacsok, terek, elhalt fenyőágak. One hour photo. Elindult. Legyártva az összes kép. A semmi graphja. Leképezett jelen. Lenézett jövő. Szabad e hinni hogy nincsen szabadulás. Nem szabad. De lehet. Meddigl erő és honnatól balgaság a remény.Hülye vagy. Vagy csak makacs. Egyre megy.Rád.

Téged nem az ő ideje keretez be, skicc vagy, vázlata, egy ténylegesnek, ennyiben csak elnélkülözhetetlen. Szamárvezető. Nem kék. Fekete. Nem kizárólagos, mindössze kizárt. Nincs az a zsák.És neked sincs sok kedved. Fáradt vagy? Talán. Neutral sadness. A mai nap 15 órából állt. Ennyi.

Esze ága, szeme fénye, füle botja. Még csak annyi sem. A nagy nekiindulásoknak, csak úgy 300 évente egy földrész a vége. Rosszul időzítek. Csontokban ezer év vacog. Nem érdekel. Nem érlek el.

Máma már nem hasad tovább.

Az út, az utacska, most hamarosan elkezdődik.Voila.
(hagyd abba)

Egy szót adj, csak egy szót. Nem kell túl nagy, csak épp amit elbírok. Nem kell, hogy olvadjon tőle a kő, vagy szakadjon fércmentén az ég. Egy kis szócska - csak ennyi. Nem bánom mozdulat is lehet, vagy nézés. Erre a napra kell - vigyázok rá, s ha kell visszaadom. Add nekem ezt a szerdát, bárki is legyél. Már jön az aki jön és ráül a mellkasra,tehát sürgős lenne.
Megkapom?

Most pont az a szerda van amire néhány nappal ezelőtt - nagy nekibátorodva, és könnyelműen, azt mondtam: tőlem lehet a mostani is. És semmi kétség, szerda van, ráadásul a mostani. Lehet, adott minden a prímszámozásra és egyebek. Kémeim is vannak. Jelenlét is van. E kettő szervesen összefügg. Már csak a mozdulatot kell kitalálni, a hogy minden nő beléd szeret, persze a "minden nőt", most nem definiálom újra, megtettem azt már én eleget, még a végén ezt is teljesen elkoptatom. Név sem kell, egyáltalán semmilyen identifikáció nem kell, tudom miről van szó. Nem rólam...és nekem ennyi elég most. Tudni azt, hogy majd odaérsz és osonkodsz, elébb csak az udvaron, aztán meg bent az oszlopok közzött játszol szánandó bújócskát. Sebtolvaj létedre élned kellene ezzel az alkalommal, de mégis, valahogy mégis, most nem megy az ütközés. Nem akarod, hogy menjen. Persze a körülmények is, hogy ennyi idősen illene már tudni, hogy a józan ész határa hol, s ha ez meg van, akkor elintézni a vízumokat, ha már annyira erős a késztetés az átlépésre. Ott lakik benned a szájhős, és nem a számhős, aki azt moindatja veled, amikor enged a szorítás egy kicsit: hogy tőled lehet ez a mostani szerda is. Nem is hazugság ez tulajdonképpen, mert ha meggondolom, tényleg lehetne, akár ez is.Belátható idő, belátható kanyar. Ez az. A szájhős a gyomrodban gugol, érzed őt. Elillant mint a bodzaillat, a hegyen felfelé.
Szóval ő most gugol odabent, magadra hagyott, s jön nagy sötét palástjában a felettes én, ami majd jobb esetben is elintézi a dolgot egy jónapot-jónapot-tal  az egészet, aztán visszavonul, hogy emez, a gyomor szorításából kiszabadulva ismét cigánykereket hányjon, az összes elképzelhető helyen. Nem tetszik neked ez a játék, főleg az nem, hogy benned van játszva, hogy te vagy ennek a terepe. Persze, hagyod, hogy te légy az a színtér, ahol mindez végbe megy, hagyod, de nem a te döntésed. Így rázol le minden felelőséget magadról, korlátolt felelőségű vagy. Még nem is vagy bejegyezve. Egy konkrét noteszébe. A minden nőébe egyáltalán. Azt képzeled el, előre, hogy mi nem lesz, gratulálok ezúttal is. Az utóbbi idők legnagyobb sebe kínálkozik megszerzésre, de nem vsz rá a lélek. Lehet, hogy te egy álsebtolvaj vagy. Nem vagy igazi, hát hogy lenne igaz amit most gondosan idekörmölsz. Pedig igazinak látszol innen...de ez az innen, nem referencia pont, x y,már megvan. Egy z-t keresek, mint akinek már csak arra van szüksége. Mélységre.Magasságra.
Hát így prímezhetsz ma, sehogy máshogy. Sehogy.

Hogy, hogyan lesz, nem tudom, talán észrevétlen és hirtelen foglak elfelejteni. Talán igyekezve, talán kelletlenül, elóvatoskodva, túlzásokba és kétségekbe esve. Minden megoldás érdekel. Nem szeretném hogy fájjon. Megoldható? Most jönnél ugye te.Ahogy, épp elmégy.

LA FENETRE

Ahogy egy blog tönkremegy, abban is van valami felszabadító, mint amikor lebukik az égről egy halott galamb. A vanás karcol ilyenkor az égre olvashatatlan jelet.

...mondjuk szerdán (a mostani is lehet tőlem) odaállni elébe (már ez is lehetetlen) és azt mondani, de bele ám a nagy szemeibe (vagy szemei közé, ez még dramaturgialag átgondolandó), hogy: én bizony nem vagyok egyéb, csak egy prímszám, 1-el és magával (veled) osztható.Aztán még azt is, hogy semmi egyebet nem akarok már ezután mondani. Ez ott elég lenne. Ezzel ki lehet pótolni a néhány hiányzó ikszazennedikent. S, hogy e nap (ama szerdai) inkább hajazzon befejezettségre mint félbehagyottságra, mi mit sem törődve azzal ami van és ami nincsen, könnyed mozdulattal közös nevezőre jutnánk. Hát szám vagy te is? Éreztem, látod megéreztem, de duhaj jó kedvem van. Szám vagy hát te is. Te vagy az 1.Se több, se kevesebb. A szám. A legnagyobb szám.Osztani, mondd akarsz e velem? Mindig, mindig osztani.

A fülészeten végbemenő irreverzibilis folyamatok kapcsán a La fenetre című dal kedves kis képpel lepett meg. 1928-at írunk. Francia vagyok és Antoin-nak hívnak.Göndör, fütrös jhajam van. Az utolsó éveim, amikor még szeretni lehet. Ragyog tehát a szemem. Falun élek, most járom az általános iskola 3 osztályát, szeretek iskolába járni és szeretek lógni. Ma éppen lógok. Csatangolok...felfedezem azt amim van, ez gyakorlatilag a mindent jelenti. Aktuálisan apám gyönyörű kerékpárján száguldok, a poros úton, mentemben kalászok hajladoznak.Bamba tehenek néznek utánam, kelletlenül.Megállok, eldöntöm a biciklit a (nekem) térdig érő fűben és kinyújtom a karom. Elérem az eget. Utoljára.

Köszönő viszony. Mert, hogy most meg ez, ezt kellett ideróni. A köszönetről is a viszony jut az eszembe. Mert van akivel köszönő viszonyban vagyok, éppen, hogy csak,de abban.Rezeg a léc, így értem, az én lécem, s ha jobban belegondolok, nem is rezeg, hanem inkább reszket. Az utóbbi időben abban sem annyira jeleskedem, lévén a jelenléte, mondhatni illuzórikus, de azért valós, bizonyos tekintetben - az én tekintetemben, de ezt már azt hiszem soha nem fogom tudni elmagyarázni Bár biztos jobban hangzana, ha azt írnám inkább ide le, hogy búcsúzó viszonyban vagyok én azzal a valakivel akinek azért ide nem írjuk le a nevét, mert annyi fényesség lenne itt nagy hirtelenjében, hogy az már ellenjavalt. Menni az utcán, egy idióta nyárban, s egyúttal a lesz bársonyos köpenyét magamra gondolni, amely simogatja a bőrt, és megérint, teljsen ingyen. Így köszönni. Egy film jut az eszemdbe, ami sosem lesz leforgatva és máris kész, a metró szelében lehúnyni a szemet és ezt az egészet elfelejteni. Várni, hogy eltűnik a sötét alagútban, beszívja a Kossuth téri váákum. Valahogyan. Nem lehetséges, de téged ez nem érdekel. Kanyarodni akarsz, bármennyire is veszélyes.Nekibátorodva.
(az is elmúlik, a kanyar alólad, a győzelem,a veszteség esélye egyaránt csekély) mit veszthetsz? Elhagyod magad. Szép mozdulatnak tervezed el ezt is. Emléknek szánod, és nincsen mentséged rá, de nem is akarod, hogy legyen. Egészen mást akarsz.

Szógálati közlemény

Kötelező hallgatmány a fülészeten: Wedding tango.
now.

Egy
idegen
vezető
én hagyom
magam
és vezet
ő

Hogy egy ideje szeretném  - vagy tán hiszem is -, hogy az esti égen a csillagok lyukak egy bazi sötétkék nagy ponyván. Ez meg ugye akkor jelen esetben, de a legrosszabban is a cirkusz. Kijáratok. Kurva fényes lehet ott minden. Ezt határozottan merem olyankor gondolni, és pont ilyen triviálisan. Aztán azt gondolom, hogy ott is csak ugyanúgy el lehet tévedni, mint itt alant. De én ám oly ravaszdi lennék, hogy egy olyan idegen vezetőt választanék, akinek köze van a fényhez, több is mint amennyit elgondolni lehet, és aki perfekt beszéli a nyelvet. Az enyémet.

Félrfi és nő ül vonaton. Viszonyuk, számomra ismeretlen, talán kartársi, talán az. Beszélnek, beszélnek. A vonat kattogása hajlamosítja őket erre, vagy az hogy tőlem csak csend van. Beszélnek szüntelen. Vágyakról. Autó és telefonmárkák hangzanak el, ezt keverem össze a maszatos üvegen áttetsző látvánnyal. Illékony elegy. A nő körme vörös, a férfi tekintete mosolygós. Szerintem szent meggyőződésük, hogy hazamennek. Irigylem e őket ezért a meggyőződésükért? Nem gondolk ezzel hallgatom őket. Banki alkalmazotak, kiderül végül. a férfi amolyan brókerféle, a nő ügyintéz, korát tekintve az utolsó virágait bontja. Mondja, zaklatja valaki, egy férfi furton-furt telefonálgat neki, nem hagy neki békét. Ide és oda hívja, jobb munkahelyet keres neki, egyszóval közös jövőt vagy mit akar. Neki meg otthon a férje és ez már tényleg túlzás amit művel, hogy nem veszi ezt tudomásul, hogy neki élee van.
A nő nem veszi tudmásul hogy annak a zaklatónak pedig nincsen, de rohadtul szeretne. A nő amikor a csábító faragatlanságáról beszél, a kamaszlányok izgalma hallatszik a hangján. Gyorsan megy a vonat. Az is olyan mint a szerelem, egy koszos állomáson örökre eltűnnek a szemem elől. De nem a szememből. Ti édeseim, már a foglyaim vagytok, nincs menekvés, elkaptalak titeket.

Valahogy előjött egy kézenfekvő kérdés. Azaz, dehogy is jött elő. Előhozták és elébem tették, én meg nem tudtam nem odafigyelni rá. A szavak részlegesen ilyenkor megint elkezdenek, még ha bátortalanul is, de jelenteni valamit. Jelentést nyernek, aztán így már te sem érzed magad vesztesnek tőlük. Arról van szó, hogy nem szabad magam elhagyni. Hát persze, hogy erről. Az, hogy miért meg mivégre addig eznem jut el soha, csak addig a pontig engedi a józan ész, hogy ne. A tiltásig. Nem vár indoklást, és a visszakérdezés paradox, ez teljesen érthető, az életösztön üti a taktust, és én meg elhúzom a nótámat. Az van, hogy miért ne. Mert akkor mi van, ha mégis, oda akkor képzelve van valami, el van gondolva valami, kép van oda téve, behelyettesítendő azt, amiről semmit nem tudunk.Hogy mi van akkor ha elvagyok hagyva, immáron magam által. Egy kép, De miféle kép? Ne hagyjam el magam. Azaz ne veszek el, mint egy kulcsccsomó? Hízelegne pedig, ha pusmogó szolgahadak indulnának megkeresésemre, ha egyszer csak fogom és elhagyom magam. Ám a helyzet most is csak az, hogy ami itt elhagyásnak tetszik, az valójában keresés. Szomorú hírem van, kötelességem tudatni mindazokkal, akik eddig még azt hitték, hogy nem hagytam el magam, hogy de igen is, hogy már elég régen megtörtént ez az aktus, csak olyan jól csinálom én ezt, mint egy bűvész a mutatványt. Ami elhagyásnak tűnik itt most, az tulajdonképpen már a keresés, nekem csak annyi viszionyom van ehhez - hogy jelen esetben a régész és a lelet is én vagyok. Semmi egyéb. Kis ecsettel portalanítok, megszámozok + még a kartotékrendszer. Ezt is megkérdezhetem, hogy ez miért és ez mivégre. Megkérdezhetném, de nem kérdezem, lyen kérdéseket nem lehet megválaszolni, ha még áll a sorban ezer ugyanilyen, és rájuk sem sok helyes megfejtés érkezett. Keresem magam. Hogy hol? Hogy, ugye ezt fontos lenne azért tisztázni, de nem tudom pontosan meghatározni a helyet. Annyit tudok, hogy nem itt, és ez most jelentsem engem, ha akar. Nem itt. Fogalmam sincs hol vagyok valójában, mert, hát elhagytam magam. Valakiért.Persze, mindig valakiért teszek gigantikus baromságokat. Úgy vélem ez tényleg a keresés fázisa (a részemről), de találni már nem én akarok, azt nem nem én.Nem én.

Ide mágnes kell - says the doctor - vagy elekromosság, vagy robbanás, valami, amivel a látszatot fent tartanánk, hogy köröttünk, mozdul minden, és ne látszódjon, hogy mi innen, inkább el, mint idevágyunk. Hogy egy hősugárzó és melegség támad, nincs miért védekeznünk. Na jó, na jó, ezt mondanám csak, de velük mi lesz és rád mutatnék, és még azt is mondanám, hogy túl sok emlék néz a napba hunyorítva. Innen meg már ismerem, a napot nézem, rajzszöggel a kezemben és jól tudom, hogy nem lesz másként most sem, az éghez végleg odaszegezem. Ilyen ez látja,- say to doctor - érzekem van ehhez, láthatja soha jobbkor, nem tehettünk volna egyebet. Aztán a kéket - mi odafentről - kezünkbe vennénk.
Aztán el végleg, persze, hogy én. Tünderek dombjára vezetne a léptem, s ott egy virágot leszakítanék. A zöld hús, kissé szétkenődne, az ujjbegyemen és szivárogna valami fehér, mert hát nem olyan értelemben, volna ez virág, inkább csak pitypang. Ha már így adódott ráfújnék, hogy ne legyen ő se hiába, se én, és semmi egyáltalán. Így érne véget. Kérdezed, te hol vagy. Ez néküled való. Ebben te nem vagy, sem szimbólikusan, se egyáltalán. Ez neked van.Puha, bolyhos, fényben,..egyáltalán.

...ami nem volt, csak lehetett volna, az is, az is elmúlik.
...a hallgatásom is elmúlik
...az elmúlás is elmúlik
(ülsz egy ágon (kép) - az is elmúlik/mögötted a szárnyad/elmúlik)
...a rozsda a csaptelepről
...a zoknik párja a fiókból
...a házak száma
...a részeg este
...a közönyöd
...a tartásod
...minden hézag
...hogy ez tarthatatlan...
...az emléked
...a félálmod
...az egészséged
...a fájdalmad
...és a hiánya

elmúlik

Amit ma mondtál, ...elmúlik, Amit holnap mondasz,...az is elmúlik. Ami most van...elmúlik. Ami rossz most...az is elmúlik. Könnyű lesz a nehéz. A könnyű is...elmúlik. Az összes szerelmed...elmúlik. Ami eztán lesz...az is elmúlik. Minden kép amit magadban hordasz...elmúlik. A mit eztán fogsz látni,...nos, az is elmúlik. Ahogy elgondollak, vagy elgondolsz engem...az is elmúlik. Ahogy, nem jutsz az eszembe, és eszemben így jársz...elmúlik. Hogy felismersz véletlenül egy utcán, és én megijedek,...az is elmúlik. Mit írjak még ? Az is elmúlik.

pót a párna
pót a paplan
te sem vagy
pótolhatatlan.
Pót az este,
pót az álom,
pót-pók szalad,
pót fonálon.
Pót a szem,és
pót a beszéd,
pót ember
beszéli beléd.
Pót a holnap,
pót a hiány,
pót a gyomor,
ami kihány.
pót a kompót,
pót a mérték,
csontod is pót,
pót a vérkép.
pót a csók is
pót, hogy ölel,
pót a távol,
pót a közel.
pót a tenger,
pót a hajó,
pót a rossz, és
pót ami jó.

Pótolható vagyok, kár, s ezért nem kárpótolható.

Van néhány mozdulatom
melyekre nincs is szavam,
de eláll a lélegzeted, és
olcsóért adom magam.

Oh, drága Opheliam, nehezen megy nekem ez a verselés, de téged hógy ó....de téged ó hogy,....de téged ó hogy nagyon szeretlek, azt hidd el.

legyőzi
a hold
a napot
este
kornél
hív
hogy
nem
kell
aztán
mindketten
feleslegessé
válunk

Szekunder. Vagy máshol, vagy másé, vagy egyáltalán nincsen is. Ez az előfeltételen annak, hogy azt hihessem, tudhassam, szabad, lehet viszonyulnom hozzá. Én vagyok a második szándék,de tudjuk az első megérzés a jó. Elvágni a köldökzsinórt egy könnyed mozdulattal, mint egy hídavatón. És persze taps, persze taps, és megint csak taps, kész , no lám megcsinálta. Aztán bekiabálás, hogy mindvégig bíztunk benned, meg hogy a mi fiunk, a mi fiunk. Skandálva. De akkor már én rég nem leszek ott, csak odalátnak, ha látnak. Hazamennek, eltűnök...,de nem veszik észre, csak az eszükre hallgatnak. Az eszük ágában azért majd ott vacogok és azt kérezem tőled, hogy nálad is ilyen hidegek vannak. A nyárra fogjuk. Nem tehetek mást.

Dísztelen a reggel, hús, csont és némi vér keveredik velem. Halálos elegy.

Hegymenet. Ez lesz a mai nap, elindulok a tündérek dombja felé. De aztán vigyázz, mert megloplak, kifiosztalak, az összes sebeket kisajátítom, akkor amikor nem is számítanál rá, akkor a legjobban.

Gábor. Ez most az ő napja, részemről a lapja. Azt hiszem 18 éve vagyunk mi..., nem barátok, egyáltalán nem tudom, hogy mik vagyunk mi. Sok idő vagyunk, azt hiszem azok vagyunk, ezt lehet nekünk magunkról mondani. Volt hogy hónapokig nem látjuk egymást.Volt, hogy hónapokig nem akarjuk egymást látni. Rokonok vagyunk. Azt hiszem ez a jó szó. Illetve dehogy is jó, de az a szó még nincsen kitalálva. Ide.Mert, mindig minden onnan folytatódik, ahol abbamaradt. A sinus-görbéink is azonosak, csak némi késleltetéssel. Amikor neki szar, akkor nekem jó és viszont. Valahogy így vagyunk. Ha találkozunk, (ez egyre ritkábban van), nem okoz gondot, hogy kimondjuk amit akarunk és aztán van olyan is, hogy ki sem kell mondani. Mert mi baromi jókat is tudunk hallgatni és egyáltalán nem nehezek nekünk ezek a csendjeink. Végignéztük egymás....életét, vagy amit annak hívunk, a legutolsó botlásig, a végletekig. Azt hiszem ő az egyetlen ember akivel eddig lehet menni, a végletekig. Voltak időszakok, mikor sülve-főve, és jöttek olyanok is amikor évekig nem. Hol végnélkülinek ígérkező (valójában csak mutatkozó) nők miatt, hol bokros teendőink miatt voltak hosszabb pauzák. Tudom mi volt a jele az oviban, tudom mert emlékszik rá. Egy templomban találkoztunk először. Mondták beatmise - ez még annak idején. Ott mutattak be egymásnak. Aztán csak arra emlékszem, hogy Metallicát játszott a plébánián egy gitáron és azóta ez megy. Nemrég beszéltem vele, néhány órája. Telefonon,mert megint "dolga" van. Fia született. Kérdezem milyen. Fura de , jó. Barom kérdés, én is ezt válaszolnám. Fogalmam sincs hogyan lesz ezután. Hogy hárman leszünk, vagy maradunk egyedül.

Ez a hét Klárátlanítva lett. Aztán mégis itt vagy. Vagy épp ezért.Itt.

A blogkérdésről (mégegyszer) /igen/ röviden.
Azt hiszem, hogy nekem van mégis "bloggerképem", ha elfogadjuk azt ténynek, hogy a legelső blogger(arc) Mikes Kelemen volt. Azt hiszem úgy írni másnak, hogy közben magunknak írunk, vagy egyáltalán nem magunknak, vagy valami hasonló. Én pl tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy kinek írok,a hiba csak annyi, hogy nem ismerem.(egy kis füllentés megengedett)

Tegnap meg mi nem jut az eszembe. Előljáróban le kell szögeznem, hogy a naplementéhez való viszonyom, meglehetősen ambivalens. Kevesebb giccses dolgot tudok elképzelni egy jókora naplementénél, pedig hát a giccsfantáziám az már motorikusan de mentálisan is rendben van(jóval túl a bimbózáson), ugyanakkor nem vitathatom el,hogy mint jelenség létezik. No csak ezt azért kellett itt tisztázni rögtön a legelején, mert talán más megvilágítást kap mondandóm, megengedve hogy van megvilágítás, meg egyúttal az ami itt történik az mondandóként is piacképes, a nagy blogmarketben. Tehát az van, azon kaptam én tegnap magam, hogy bizony, nem vagyok teljesen elidegenedve a naplementétől, mit olyantól. Ugyanis - s ezen én lepődtem meg a legjobban - én a naplementéket osztályozom, szakaszolom, egyszóval rendbe teszem, helyére rakom, lezsűrizem, értelmezem, elmzem, mit ne mondjak, egyenesen foglalkoztat. Ezen én feltétel nélkül meg vagyok lepődve, s ha lehet annak rendje módja szerint le is teszem a fegyvert.
Nem jutottam egyébként túl messzire ebben (de, hisz az előzmények ismeretében mindez nagyon is érthető), nem kell egyáltalán valami végtelen spirálra gondolni itt. Mindössze két azaz kettő darab naplementét tudok megkülönböztetni, pontosabban mondva definiálni, megengedem ennél, lehet hogy lényegesen több létezik, de én csak ennyit látok. Kettőslátásom van.
Az egyik fajta az, amikor úgy leesik az égboltról (placcs), hajlok arra, hogy ilyenkor a föld tényleg egy tányér, amiről lecsúszott a tükörtojás. Ezzel nincs is nagyon, nincsis dolgom, mert ez elég kegyetlen ahhoz, hogy ne merjek, vagy ne akarjak különösebben belevonódni, mert akkor meg jön a spleen, mintha dézsából öntenék. Mert ilyenkor a központi égitest egyenesen szemét módon viselkedik, semmi lezáró szakasz, hanem rögtön rajtunk ül a mázsás seggével az este, és ez bár lehet, hogy jogszerű, de morálisan erősen aggályos.
A másik fajta, az pedig a lassan vonszolódós, mintha manóhadak vonszolnák le egy láthatatlan zsinórral a horizontról. Ezzel már jobban ki vagyok békülve, engesztelve, mert itt kérem idő van hagyva mindere, nekünk. Erre úgy rá lehet készülni legalább, mit egy elmaradt randevúra. Idő van hagyva, arra, hogy most az este jön és hogy ami most van az már nincsen, vagy csak félig, és hogy már nincsen aki birtokba vegye. Elidegeníthetetlen idő, kisajáthítatlan képekkel. Ilyenkor a mélabút, az önsajnálatot az egérút porcukrozza ehetővé (micsoda egy mondat:)). Integethet az ember ilyenkor éppen aktuális önmagának. Aztán már lehet előre gondolkodni is. Mondjuk, jobb híján a holnapon, mert ez a hátránya ennek is megvan, hogy egyében nem igen lehet (de ha valakinek van helyes megfejtése, nyitott mailfiókákat dönget). De lehet készülni arra, hogy holnap majd megint feleismered magad, ne adj isten átlátsz magadon, felismered anyádat, apádat, a szomszédaid, újból.Kinézel az abalkon és azt mondod, igen, ez az án városom. Felismered a fákat a bokrokat, a graffitiket, a házak falán. A szemedben hordott képekre is lesz szavad, vagy éppen neved, vagy élményanyagod.
Tudni fogod megint, hogy melyik kulcs melyik zárba,tudni fogod megint hogy életkorod és vércsoportod, hogy mit eddig, s mit soha eztán. Ilyeneket enged ez a második manók vonszolta naplemente. Szeretem ezért, ez útóbbit. Szeretem, de nem csodálom.Teliholdkor születhettem.

Szógálati közlemény
Ez a blog aloe vera-t
bifiduszefenziszt és
liposzómát
egyaránt tartalmaz.
(statvizit után)

...hol volt hol nem volt, az óperenciás tengeren , de még a józan ész határain is túl, egy nagy-nagy birodalom. Ennek a birodalomnak nem volt neve. Lehet, hogy ezzel rám vártak, mármint a névadással, de akkor szomorú kötelességem tudatni, hogy rossz lóra tettek (Nem ilyen lovat akartam). Szóval volt ez az elnevezetlen birodalom, és mint, minden rendes birodalomnak volt egy királya (és most tessék megkapaszkodni), a királynak pedig egy fia. Nem három egyáltalán. Egy darab fia volt neki, de egy elnevezetlen birodalomban ez nem olyan meglepő. Ennek a fiúnak a neve pedig az volt: Legkissebbfiúközépsőfiúlegnagyobbfiú László. A nép őt csak L Lacinak szólította (Ellaci), hangzásra mint valami olasz divat cég, képzelhetjük. Nos ez a fiú, úgy mint az összes többi, királyfi egyszercsak megnőtt és feladatai egyre csak sokasodtak. Mondták neki, hogy királylányt kellene menteni, meg sárkányt ölni, az üveghegyen is túl meg néhány boszorkát kellene semlegíesíteni, hogy a térség politikai egyensúllya mielébb helyre álljék. Sütöttek is neki hamvába holt pogácsát, és tettek batyut a hátára, utilaput meg a talpára. Azóta erről a királyfiról semmit sem lehet tudni. Mondanak ezt azt róla, pletykálnak mindenfélét, hogy drogbáró Kolumbiában, vagy hogy elnök valami Afrikai fejlődő országban, de már hallotam azt is, hogy bróker New Yorkban. Fecsegnek a népek össze vissza, mint ahogy egy nevezetlen birodalom népeinek fecsegniük rendeltett. Az igazság pedig borzasztó egyszerű. Bizony a  Ellaci királyfi elment oda ahova menni kellett, és elkezdte kaszabolni a sárkány fejeit, le is aprított hatot a hétből, de már akkor érezte, hogy valami nincs rendben, hogy egyre inkább kezdi magát egyedül érezni, ahogy hullanak körülötte az éllettelen sárkányfejek. Ezért úgy döntött, hogy a sárkány utolsó fejét nem vágja le, hisz akkor egyáltalán nem lesz akihez fordulhatna, vagy szólhatna, ha éppen úgy adják a körülmények. Most egy teljesen névtelen barlangban élnek kettesben, valahol nagyon messze mindentől, de még annál is messzebb. Délutánonként pipáznak, tökmagoznak, sokat kártyáznak, meg kockáznak is. Meg nézik a naplementét, ha éppen van, aztán megvacsorálnak. Ez az igazság....és az esze ágában sincs már, hogy egy elnevezetlen birodalom királya akarna lenni. Soha nem gondol ő erre. Azt gondolja, hogy perszonálisan akar az lenni, nem akar uralkodni ő már, mindössze maga felett.

Én egyáltalán nem tudom még, hogy hogyan fogok meghalni, halvány lila gőzöm nincsen nekem erről. Annyit tudok, csak, hogy jobbat szeretnék. Annál.

...a férfi a fürdőkádban ébredt fel. Kihűlt a víz alatta, az ébresztette fel. Lassan tért eszméletéhez, lassan emelte ki kezeit a vízből, aztán a tenyerét kezdte el szemügyre venni, ahogy a víz a bőrt összeráncolta. Mintha egy kissebb fajta öregedés ment volna végbe az egész testén és valójában nem is tudott volna elszámolni azzal az idővel amit a fürdőkádban töltött. Gondolt arra, hogy ki lehetne ez számolni, ha tudnánk a víz eredeti hőmérsékletét és a környezet hőmérsékletét is, hogy így könnyedén kilehetne számítani valami termoizével bizonyára, hogy meddig tartott a vizes semmiben a végtelennek tűnő lebegés. Ki lehetne számolni, gondolta, de nem akarta igazán. Kilépett a kádból és kihúzta a dugót. A borotvahabért és a zsilettért nyúlt , közben a lefolyónál a kialakuló kissebbfajta tornádót figyelte ahogy a víz ide oda táncol, bizonyos fizikai törvényszerűségeknek jámboran engedelmeskedve. Persze, az északi féltekén vagyok, gondolta még ezt is. Aztán nekilátott, hogy arcát csupasszá tegye, lassú mozdulatokat tett, csücsőrített, nyelvét belülről a szájának nyomta, kis gombócot formálva, hogy ezzel is megkönnyítse a penge útját. Aztán amikor végzet, lemosta az arcát és megtörülte. Aztán a száraz arcán még elidőzött a keze, kissebb simításokat tett rajta, mintegy a tapintással igazolandó, hogy amit a tükörben lát az a valóság. Kontrollként tette mindezt, minden bizonnyal. Aztán a fiókban kezdett túrni, tiszta fehérnemű és zokni után. Lassan mozgott, mint aki most született, úgy. A szekrény lecsorbult gombján lógott frissen vasalt ingje, az amit a legjobban szeretett, az amit csak akkor vesz fel, ha valami különleges alkalmomra készül. Kopott ing volt ez, de mégis valahogy szerette és azt is gondolta róla, hogy ezt tulajdonképpen nem is maga miatt hordja, hanem valakinek. Elkészült, utoljára a tükörbenézett, egy hajgumi segítségével copfot csinált, majd hátra vetetette a fejét és ismét a tükörbe nézett. Végül kivette a hajgumit és a tincseket kezdte el rendezni, felületesen eligazított egy két kunkort a hajában. Aztán a fürdőbe ment, és deo-t fújt a hóna alá, ezt mindig aggályosan tette, félt hogy soha nem találja el a kellő mértéket, hogy túl sokat fúj, vagy túl keveset.Aztán a kezére némi arcszeszt tett, behúnyta a szemét és az arcára dörgölte. Kész vagyok, talán ezt is mormolta magában. Zsebeit ellenőrizte, kulcs, pénz, mobil, önygyújtó, cigi,... tűzhely, tévé lakapcsolva, akár el is indulhatnék. Azt gondolta ekkor, hogy most akkor kész, arra amit az imént elindulásnak nevezett. Késznek kész vagyok...mondta, de hova is akarok én menni? Mert amíg magával foglalatoskodott ezen egyáltalán nem gondolkodott el. Hajtotta vére, készülődni akart, menni. Egy percig nem gondolt azzal, hogy olyan, mint úticél van e, nem gondolt erre, túlságosan lekötötte a figyelmét, a kezén a redők, a víz ahogy eltűnik a lefolyóban, az arca rezdülései a tükörben, a borotvahab vakítóan fehér színe, kedvenc ibgének a látványa, ahogy ott lúg a vállfán. Amíg készült egyáltalán nem gondolt arra, hogy amit csinál az készülés, túlságosan is lekötötte a figyelmét...ennek véghezvitele. És ott állt egy üres szobában, a padlót nézve, és persze azon gondolkodott, hogy ha már ennyi előkészület történt találni kéne, ha mást nem ürügyet az indulásra. Nem talált. Mindössze egyet, de oda meg nem lehet menni, és nem is merne. A szája sarka megrezzent, afféle félmosolynak szánta, amivel megjutalmazza e percben önmagát, majd szusszant egyet. Aztán az ágyhoz ment, és hátat fordított neki, úgy ahogy volt, nekiindulva, és hanyatt beledőlt a bevetetlen ágyba. Aztán elaludt és álmodott is valamit, de nem emlékezett vissza már rá az ébredéskor, csak valami fürdőszobára emlékezett és egy ajtócsukódásra.

Kései reakció. Már meg nem mondanám én pontosan , hogy hogyan is volt, de talán valami mail formájában jött az elő, hogy én blogger vagyok akkor? Aztán túlsiklottam rajta, valahogy, nem találtam érdekesnek én azt akkor ott. Engem még nem bloggerezett le senki, talán ezért. Benne van persze az is, hogy nem is nagyon tudom, hogy mit jelent, olyan mintha azt mondaná nekem, hogy bifiduszefenzisz. Olyan ismerősen cseng, de nem bír különösebb jelentőségtartalommal. Nem veszek rá mérrget, ha éjjel álmombó felébresztenének, akkor ez a szó bukna ki legelőször a számon. Azt hiszem, ilyen értelemben, pocsék blogger vagyok. Nekem - ha egyáltalán van - nem ilyen a bloggerképem. A blogger az azt hiszem, az tudja mit akar és van, hogy eltalálja azt is hogy hogyan. A másik blogger-nemblogger problematika, az meg az, hogy akkor lassan nem ártana valami párizsi pszeudobuzival terveztetni egy bloggeregyenruhát, hogy helyükre legyenek téve a dolgok. És akkor elválik, hogy ki ki.
Meg különben is egy blogger fogalmazzon világosan, ha megbotlik a járdán, mondja azt, hogy ma megbotlottam a járdán, erre én meg teljesen alkalmatlan vagyok, mert elpepecselek azzal, hogy melyik járda volt, és, hogy ott már egyszer volt ez meg az. Ha egy blogger meggyet magoz, akkor írja azt, ma meggyet magoztam és ne kezdjen ek mélyenszántó kirándulásokba a néhai nagyanyja kertjében, még akkor se, ha annál kevesebb van ami jó. Meglehet hamis kép ez ami él bennem. Még soha nem láttam bloggert (bloggerarcot-kényes ügy), és ha jó szerencsém kitart, akkor ez már valószínűleg így is marad. Egyébként azt hiszem a blog sincs pontosan definiálva és ez nekem tökéletsen megfelel, úgy értem ekkora teret szívesebbem lakom be, minr egy mondjuk fele ekkorát. Aztán úgysem leszünk sehol sem othonabb, mert az nem itt van, és egyáltalán nem tudni hogy hol.

Még néhány szó a köhögésről. Vissza kell térnem rá. Hogy a szuszt valamelyikünkből, hogy addig szorítani a nyakát. Csak eszembe jut, hogy ez nem irígység e ez a részemről, hogy végtelenül gyűlölöm azért mert neki meg van a jól bejáratott startégiája, arra , hogy jellezzen, én meg köhögni sem tudok rendesen. Mert, ahogy ő köhög, arra egész egyszerűen nem lehet odafigyelni. Ő tud valamit én nem. Történetesen sokkal jobban tud köhögni nálam, bizonyítani ezzel saját létezését. Minden egyes köhögés ezt a célt szolgálja, hogy ez nem egyéb, mint egy rohadt nagy ordítás a részéről, amellye azt mondja : vagyok. Ezért, belátható, jó okom van hogy emiatt sárga legyek az irígységtől, csak hogy én sárgulni sem tudok úgy, ahogy ő köhögni. Még sosem fordult velem elő, hogy azt mondta volna, egy rendőr igazoltatásom alkalmával, hogy fiatalember, ne vegye személyeskedésnek, de ön sárgább mint kellene. Szóval ilyen jeleim nincsenek nekem, amire viszontjeleket lehetne kapni, egyszerűen nem tudok köhögni sehogy, az igazat bevallva, pocsékul köhögök.De nem tudok szúnyogcsípésre hivatkozni, achilles ín húzodásra. Egyetlen esélyem a tél, mert akkor a nátha a kezemre játszik, és abba, mint minden férfi, rendesen beletudok halni, illetve előtudom készíteni a terepet, hogy ezt sugalljam. Szóval, lehet hogy arról van szó, hogy irígykedem amiatt, hogy ő neki meg van ez az adottsága, hogy köhögni tud, és ezzel azt is artikulálja egyben, hogy ő, ha a fene fenét eszik is, de van. Nekem is szükségem lenne egy eszközre, igen meg kell találnom a módját annak, hogy minden kétséget kizáróan jellezzem mibelétemet. Már csak annyit kell elhinnem, hogy van mit elhitetnem....és akkor köhöghetek, akár egész életemen át.

Tele volt az égbolt csillaggal. Tavaly volt és nyár. Köveken ültünk, hol egymást, hol az eget néztük, hogy le nem szakad ennyi csiilagtól terhesen. Aztán azt mondtam, hogy lehet ezt úgy nézni (és tényleg lehet, ha sokáig teszi az ember), hogy mi most fent vagyunk és egyenesen bele is zuhanhatnánk a meleg kékségbe. Azt válaszolta, hogy lehet, de azt is mondta, hogy semmi értelme ezt gondolni, hagytam hát, nem akartam mondani semmit, Jó volt nekem az, hogy ott ülünk. Nem akartam megvédeni ezt a képem. Nem is ittam akkor eleget.

Nem tudom egyáltalán, Fogalmam sincs róla. Gőzöm nincs, hogy érdemes e tudnom, hogy tavaly ilyentájt mi volt - közérzetileg. Annyi tanulsága azért van, hogy ha akkor valaki ezt mondja, a mostot, akkor elképedek, hogy ilyen van. Szó se róla, képedés most is van, csak most ríltájm megyen az egész. Olya nelőadás féle szerűség, de baromira nem érdekel, hogy a végén mi lesz. Taps, fütty, vagy paradicsom. Ez az elvásás jele és nem az elvárásé. Hogy az ember (én) támaszt ilyen olyan követelményeket magával szemben - na jó ezt is csak azért mert mondták neki idejekorán, hogy ezt itt így szokás - de én meg nem hogy nem támasztok, de inkább támaszkodok. Nekinyomom, a nyomaték kedvért a fejem a monitornak, a informatika langyos, csak ennyit tudok meg ebből is. A szarnak akarok é mindent megérteni - aztán csak ennyi jut még az eszembe és megtalálom a sleep gombot magamon.

Néhány szó, csak annyi...., hogy maradás van, hogy 2004-et írunk, és február van, és te vagy. Csak ezeket kellett most kimondani (csak leírni). Átmentél. Magadon.

Vörösbor, a tiszta, hófehér abroszon. Azt mondja rá kosz, hogy el van koszolódva az abrosz. Én meg mintának látom...és úgy hagynám.

A napi betevő. Ahogy beteszem magam után az ajtót, aztán ez a zug, vagy nevezzük rejteknek elnyel, mint egy nagy torok...és tényleg csak elernyedés van (cseppet sem fájdalmas - e szóval még tartozom magamnak ti., hogy mi is ez pontosan), meg a kérdés, hogy ha így is lehetséges, ha meg lehet ezt így csinálni, akkor  bizonyára nem lőttem túl a célon, ha van cél egyáltalán. Hisz ami van, az már önmagában legitim, különben nem is lehetne, csak mi aggatjukk rá, ilyen olyan dolgainkat. Igen, díszitgetjük mint egy karácsonyfát, talán a izgalommal vegyes várakozást felideézendő, hajdani önmagunkban. Írunk, közlünk, mondunk valamit. Aztán cigi meg a kávé, és algopyrin (hogy kilegyen a három) és esni és kelni a túlzásokban. Ha kérdezek, csak azt mondják, amit én is mondanék, ezzel kint vagyok a vízből, de amúgy meg kinek is felelgetnek. Nem tudom elmondani, azt, hogy van amikor nincsen akarat, vagy ha van, akkor meg semmire se jó. Tisztelgek nekik, hogy ők ezt így tudják, hogy így tanulták meg, hogy ők a kovácsok és van melléjük rendelve sors is. Én ezt mind-mind értem. de egy vaknak nem tudnék elmondani egy Van Gogh képet, egyáltalán nem. Annak nem lenne se füle, se farka. Szavakba kell, tehát önteni azt ami épp nem a szavak tartományában helyezkedik el éppen, s hogy a konvertálás folyamán mennyi a veszteség, arra meg természetesen ügyelni. Aztán kapunk végezetül egy zip állományt. Betegállomány helyett. Nesze neked. Nem vagyok írigy, bár sokszor és sokat irígykedem, de én ezt a szót nem abban az értelemben használom, hogy kár hogy a másiknak van, hanem hogy nekem nincs, az e feletti aggodalmamban, csak abban. Ez egyébként angol nyelvterületen kerülendő, mert ott kifejezetten ellenséges értelemmel bír az irígység, mint szó, azt hiszem azt jelenti ott, hogy elsajnálni valamit.(saját élmény) Nézem a karom, kiduzzadnak rajta az erek, pedig nem erőlködöm, csak a fejem lüktet, de az már 3 napja és kitartóan, olyan mint ha örökké tartana, örökké akarna tartani. Halovány kísérlet az örökkévalóságra. Ilyen kis stiklijei vannak a fejemnek. De nem ver át. El fogok múlni, ebben bizonyos vagyok.

Most elgondolom ahogy alszik. Elgondolom a takaró összes ráncát, nagyon aprólékosan ám, az ágy pihéit is, a szöszöket rajta. Ahogy a teste elernyed, ahogy az arca kisimul. Elgondolom ahogy messze jár, ahogy az álma szétfolyik, és illatozik tőle a levegő, előbb csak a szoba, aztán egy kerület, majd a város, és a legvégén már az egész ország. Nézem at orrcimpáját, ahogy mozdul,ahogy meg-meg rezdül a szája, ahogy a levegő (a közös) hol benne, hol bennem fordul meg. Nézem őt és olyan egy kicsit mint ha helyettem is álmodna, ha már én álmot adni neki nem tudok. Hogy kifogytam belőlük és most az övéin reptetem magam.

Köhög, nem kap levegőt. Csak nehezen. Krahácsol,zihál,prüszköl. Hallgatod egy ideig, ahogy a szervezete reagál a belső ingereire,az életösztönnel karöltve, de aztán már segíteni szeretnél. Igen segíteni. Hogy megragadnád a nyakát és jó erősen mindkét kezeddel amíg tart a szusz, minden hogy a te szuszod vagy az ő szusza,  csak annyit akarsz mindössze, hogy érjen már véget ez az örökös krákogás. Végleg, és mindegy hogy hogyan.És még annyit is mondanál-közben: FOGD BE A POFÁDAT.De nem mondod.

A négyfal egyébként öt, mert ugye a mennyezet az mi franc volna. Csak horizontális. Lehatárolt tér. Tehát megtérünk, ide ( a többes szám, most önkényes, az elviselhetőség jogán), mert hát ki van itt? Azt kérdezed? Arra a tereptárgyra mutatsz? Már látom, az az anyám lesz, ha jól emlékezem, vagy ami megmaradt belőle. Igazad van, eligazodni jó, tereptárgynak remek. Mi a szemedben ez a szemrehányás? Hogy hagytam, ugye most arra, gondolsz, hogy hagytam, ugye eltaláltam. Ugye már megint nekem lett igazam.Ugye, hogy erre gondoltál? Hát persze, hagytam, ahogy mindenki hagyja. Elvileg közétek való vagyok. Elvileg.És ugye most meg meglepődsz, látom már, látom rajtad, nagyon is jól látom, hogy kifejezetten meg vagy lepve, és azt is nagyon jól látom, hogy döbbenve is. Most azt gondolod, hogy ezt így nem lehet, hogy az embernek csak egy anyja van (jó esetben), és hát ez jár ezzel meg azzal. Hogy ez indukál bizonyos érzelmeket az emberben (benned), és hogy ezt nem árt addig megtenni amíg lehet. Hát..., meglehet igazad van, de én nem érzek sem ezt, sem azt. Sajnálattal vegyes hálát - de esetleges ez ahogy mondom. Ugye, most meg azt gondolod, hogy gazember vagyok. Jó, hát gondold. Néha én is gondolom ezt, de nem feszengek e szerepben. Én ennél még sokkal olyanabbakat is gondolok...,hogy tényleg egy szerencsétlen ördög volna. Na, jó, egy elrontott ördög. Na most meg látom, hogy ezen nem lepődsz meg, és megint nekem lett igazam. Figyelj - ha hagyod, hogy mindig igazam legyen, akkor én ezt hamarosan megfogom utálni és nem lesz kedvem az egészhez. Elrontod a játékot, és neked lesz igazad.

Van amikor azt érzed véged van, ezt érzed,
...de tudod, hogy nem.
(hogy csak becsapod magad)

Az én hídjaimnak két baja is van, mindjárt rögtön. Nevezetesen, hogy nem vezetnek sehova, de viszont.... elfogynak mögűlem. De nem én vagyok aki rajta megy. Nem az én folyóm hömpölyög alatta. Ha lenézek nem magam látom a víztükörben. Nem az én szelem fújja a hajam. Nem az enyém a szél ami vitorládba karmol. Nem én rikoltok a hajókosárban, hogy föld, föld. És az sem én vagyok aki S.O.S. Nem az én aszfaltomon áll a kocsiknak sora. Nem engem vetkőztet a nyár. Nem én. Ezt a világot nem én teremtettem. Nem én. Nincs egyebem, ezt jöttem most neked adni. Ha kifogyok a szavakból, akkor is itt kötök ki. De, a hajó, az nem az én hajóm. Érted-e ?Fényéva.

" Nymphátska szólla Faunhoz:
 "Na mondd mellyik fülem tseng?
  Adok szamárfüledre
  Tsókot, ha el-találod."
  A Faun, még senge fitzkó,
  Kis szarváig pirúla:
 "Ha mondom, bal füled tseng,
  Erősködöl te jobbra,
  Vagy mondgyam én, a jobbik,
  Fogadkozol te balra:
  Ne szóllyak, nem katzagsz ki."
  Meg-szánta őt a Nympha:
 "Nem tartalak bolonddá,
  Jer-ide, mind két füledre
  Végy tűlem tsókot ingyért."
  De nem hívé a gyáva,
  Eggy szép kívánatosnak
  Hogy ő kedvit tehetné.
  Hitetlenség s kívánat
  Jobbrúl balról emészté,
  El-ódalgott az erdőn,
  Keseregve nagy bajában."

W S - Jobb s bal

Azt írja ismeretlen szám. Nem azt, hogy természetes, vagy tört,vagy prím,vagy hogy többes szám, nem azt. Csak ezt írja ki, hogy ismeretlen szám. Lássuk, mennyi minden szalad át az ember (én) agyán. Először is a koragyermekkorból ittmaradt, itt porosodó intelem,...nem áll szóba idegenekkel.(Mondjuk akkor ez így globálisan a Néma Leventeséghez vezet(ne) - de részlegesen mindenképpen). Aztán meg, hogy ha imeretlen akkor mi a francnak hív. És miért hív, ha ismeretlen.Meg van is, hogy sejt az ember(én) ilyenkor e mögé valamit, amikor ezt látja, hogy ismeretlen szám, akkor valakire gondol. Keres az adatbázisban, húúú, csak úgy pörögnek a lehetséges verziók, nevek, a nevek. Olyanok is akikhez már régen nem tudok hozzárendelni számot és olyanoké is akiknek soha se volt. Na, ez utóbbiak a legveszélyesebbek. Ezek azért a legveszélyesebbek, mert nem is kell többes számba tenni őket, mert csak egy van belőle, de olyan sok, hogy az E/1 személy az meg nem fedi le teljesen őt magát.Van akiről csak többes számban tudok/lehet beszélni. Szóval azt is megengedem magamnak, azt a nem kis merészséget, hogy azt merjem gondolni, hogy ők/ő hívnak/hív. Hogy rettentő konspiratív módon megszerezte a számom - és akkor ezentúl én már nem vagyok ismeretlen szám. Természetes szám vagyok onnantól. Azzá tenne vele, így értem. Bugyuta, de jól eső érzés ez. Hogy ki lettem nyomozva, meglettem szerezve, titoklalamítva lettem számilag. Hogy megmozgattattak értem csekély mennyiségű kövek. Amikor ez írja ki, hogy ismeretlen szám - mindig ez az első a találati listámon. A valószerűségszámítás csődje ez maga. Mert ők/ő nem lehet/nek. Egy kavics nem sok, annyi kő sem. Csak nézem az írást - ismeretlen szám, és közben ezeket gondolom, és közben nem veszem fel. Így marad meg az esélye annak, hogy azt lehessen hinni, hogy mégis csak ők/ő volt/ak.
Egyébként meg; vitézek mi lehet, e széles föld felett az végeknél?
                        holott kikeletkor, az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él.

Volt egy....izé, programom (lehet így kezdeni valamit(?)). Szóval volt mert,... volt, az enyém. Egyszerű mint egy pofon. Olyan volt. (kérdőjeles a múltidő is). Még egy lényeges dolog, hogy nem csak hogy volt, de az enyém, ezt azt hiszem a végkimenetelt illetően nem indifferens. Az öntudatlanságból bukkant fel, ki tudja mikor, de úgy ám mint egy jéghegy, ami még nem tudja milyen hajóban üt léket. Most már ezt is tudjuk(én). Valami erő a felszínre dobta. A csúcsát. Mind mondtam volt,és tényleg pofon egyszerű. Szépet és sokat. Csak így volt, nem kell valami barokkos cirkalomra gondolni e program kapcsán.Nem panaszkodhatom, volt szép, és sok is volt persze, az is, azt hiszem nem panaszkodhatom. Bruttó.
Gyanakodnom kellett volna, mert hát a hármas egységhez való vonzódásomhoz nem fér kétség. És ez meg akárhogy is számolom csak kettő. És beértem vele, holott már erre is mondták, hogy nem kellene belemerülni, alámerítkezni, vagy mi. Aztán mi történik...keresem a hiányzó harmadikat, hogy meglegyen az általam oly áhított hármasság. És persze tudom is, hogy mit hagytam ki, így utólag már tudom is. Azt, hogy mindig, ezt felejtettem le a végéről és ez hiba. Ha így vágok neki talán minden más és, mit tudom én, talán nem tartok itt, vagy a legrosszabb esetben egyáltalán nem vagyok sehol. Hát volt egy programom.Rosszul megírva.

Fogalmam sincs arról, hogy miért nincs fogalmam rólad. Egyszer úgyis megharaplak, vagy megcsíplek, úgy mint az isiben egykoron, ha szóba jött így-úgy, maga által is homályosan a vonzás, mint olyan.(ezt meg baromi jó lenne ha olvasnád)

Történt egy baj. Na ez most nem olyan azért. Nem tragédiára kell gondolni, arra ott vannak a görögök, és én meg semmi pénzért nem lennék görög sem. De a baj nem ez, csak elkanyarodtam, persze el. Varga betű - ó jajj, mit nem mondok. Vezetéknév-szerelő.
Ahogy most írom egyre inkább elbizonytalanodom, már a bajt illetően, hogy ez a baj, amit ezzel az enterrel kezdtem,hogy a baj, az baj e valójában. Mert volt valami, amit most jobb szó híján bajnak aposztrofálok, egy történés, egy láncreakció. Hogy úgy február táján, midőn leszegett fejjel, és hanyatt a homok, volt ott valaki, aki arra képes amire csak nagyon kevesen. Mert ez a valaki az egész testével nevetett, minden valójával, ha ugyan. A baj - ha egyáltalán baj, egyáltalán nem ez, mert ha valami, akkor hát pont ez az amit jól esik egy (na jó) ne óvatoskodjuk el, két beteg szemnek látni. És a baj, talán ez, a baj ez, hogy én ezt akkor is észreveszem, ha nem akarom. Van ám ilyenkor hadakozás, meg fogaknak csikorgatása. Egész estés felkiáltó jelek. Hogy nem. Ezt mondogatom olyankor, hogy ezt most nem,mondom magamnak, osztja lapokat a felettes én. Aztán persze, azt gondolom, hogy dehogy is nem, észrevetted nincs kec-mec, sőt mi több belőle is csak egyetlen példány. Ezt nehéz kifelé érthetően artikulálni, ennek az egésznek a mibenlétét, hisz az sem eldöntött, hogy baj e egyáltalán. Telve vagyok én ezekkel a lényekkel, és mind túl él engem, meg amit még túl lehet.
(Most kifejezetten jó, hogy nem olvassa az, akinek ez szánva vagyon)

Férfi : Ne emészd magad.
Nő: De mi francot csináljak, ha te nem emésztesz? Azt, azt mondd meg legalább akkor.
Férfi el.
(valós történet alapján, de a szereplőkkel való mindennemű hasonlóság a véletlen műve)

Volt egy nőm. (Na most ezt így azonnal tessék befejezni - így nem lehet kezdeni semmit - ez nem anyag így/cenzor/). Volt egy kedvesem, egy szeretőm. Volt. Ugye érthető, hogy aktuelite nincs, ugye ebből rögtön kitűnik, hogy a volt szócska itt azt irányozza elő, hogy már nincs,...ugye ez világos, hogy ez a volt szócska a jövőbe mutat, paradox módon, vagy éppen ellenkezőleg. Lehetne ezt hosszaban is, de röviden ennyi.


Volt egy nőm (Na most ezt így azonnal tessék befejezni - így nem lehet kezdeni semmit - ez nem anyag így/szenzor/). Nem volt nekem egy kedvesem, egy szeretőm. Aki sose volt, csak mondjuk, ha a körülmények kis fuvallati felém libbentik a szoknyáját, akkor lehett volna.Ha a szelek a kezemre játszanak. Ugye világos, hogy itt - ehelyt - a szoknya szó a múltba mutat, vagy egy épp lehetséges, de meg nem történt jövőbe, de semmiképpen nem a valósba, paradox módon, vagy éppen ellenkezőleg. Lehetne ezt hosszabban is, de röviden ennyi.

Volt egy.....elképzelésem (na, ez az),lehetne ezt hosszabban, de röviden ennyi. Fényév(e)(a) (kinek hogyan) nem láttalak.

Volt egy....mozdulatom (egyszerűen pazar),ezt sehogy nem lehet.
Se hosszan.
Se röviden.
Ott van felejtve.
Csak nem is sejti.
Titok.
Közös.
Tőlem.
az.
Tőle,
van.

Hát vannak bizonyos kételyeim azt illetően, hogy 2004 június 16-án, majd egész nap a Mikrokozmosszal bíbelődjön az ember (én), a bíbelődés szigorúan audiális, ha van ilyen szó egyáltalán. Feladatorientáltságnak nagyon is híján van ez, tutira nem ez a legjobb balzsam amivel ezt a napot kezelni kellene, ha egyáltalán ragaszkodunk ahhoz, hogy minden egyes napnak mauzóleumot állítsunk. De hát miért is ne ragaszkodnánk (én), ha már van itt ez a lehetőség, hogy save as 2004 jún 16. Aztán eltenni valahova és megtalálni majd egyszer véletlenül, de nem emlékezni arra, hogy mi volt a mentésnek, magának a tulajdonképpeni oka. Ám jó lesz elővenni, és nézni, no lám, ilyen is volt, ilyen is voltam és azt kerseni ami annyiszor ismétlődik, hogy ne lehessen egyszer - de ezt már leírta helyettem valaki máshol, nem is helyettem, nekem, de jobban. Csak a különbség annyi, hogy ő a végén azt is kérdezte még, nyilván számos jó oka volt rá, hogy mihez kezdjen a levelekkel, a nézéssel, és hogy mihez kezdett hozzá a szél amikor először ért hozzá. Nekem ilyen kérdéseim nincsenek, még vagy már. Elvagyok a széllel, a hajam szana-széjjel, de nincs az a nosztalgikus nagymama illat a levegőben. Rettentő konyhakredencek sincsenek már, és az igazat megvallva sok minden nincs, ami segítene az eligazodásban. Tereptárgy, azt hiszem így mondta nekem az én egyik sorozásom alkalmával egy nagybajuszú tiszt, aztán egy fára mutatott, vagy bökött, már régen volt. Én meg persze döbbenet, hogy akkor ezt így is lehet, hogy minden rög ami csak van, nem egyébre szolgál, eligazodásra, vagy elágazódásra (nehéz szó - ez meg egy előkelő férfi mondta, egy előkelő helyen). A feladat adott, eligazodni. Lehet, hogy ez másnál bevált, de nekem valahohogy mégis a szél tűnik biztos eligazodási pontnak, lévén akárhonna fújhat én egyformán nem lepődök meg, egyáltalán nem érint egyensúlyilag, míg a fentebb említett tereptárgyakkal nem ritka az ilyen olyan koccanás, amely hát tudjuk minimum egy horzsolás, de ismerünk (én) súlyosabb eseteket is. Igen sebek is vannak, azokra gondolok most, hogy végignéz magán az ember és úgy eligazodik, hogy attól koldul. A sebek is csak tereptárgyak, a szél meg kezdjen hozzájuk, ha már hozzájuk ért. Tessék végre valamit tisztességesen befejezni. Tessék.

Gondoltam lesz egy nap. Mondjuk ilyen mint mostantájt van, amikor a nyár kicsordul és a szoknyákra csöppen, és lennének nagyon kemény giccses szelecskék is, no meg bárányfelhők az égen, teljesen hiába, mert hát, hogy maga az aktus az bizony este volna. Afféle osztálytalálkozó, ha már az osztályharc oly megszokott szőnyegét kihúzták a lábam (lábaink) alól. A találkozás is valami. Ez csak annyiban osztály, tehát egyúttal osztálytalálkozó, ahogy én elképzelem, mert ennek semmi köze nem lenne az iskolához. Mondjuk padonüléshez viszont igen, meg leckéhez és leckéztetéshez. Bazi nagy díszterem lenne, lampionokkal teli, az asztalokon meg csak úgy roskadozna a jólét,hogy nézni is tereh. És meghvó, meg ülésrend is lenne és tükörfényes(!!!) parkett. Zene az mondjuk nem lenne. Helyette diavetítéssel ütném agyon az időt, de nem szaladok előre. Nem akármilyen társaság lenne ám, de nem ám. Az összes volt és majdnem lett szerelmemet hívnám meg e kései zsúrra, tapasztalat cserére, talán. És lenne tombola is fődíjjal, ami persze nem én lennék, persze hogy nem, hanem egy kibaszott nagy torta, esetleg marcipán díszként rajta én, de többet tényleg nem vállalok. Tósztot is mondanék legelébb, most nem tudom mit, de valami magvasat. Úgy értem, nincs mit mondanom. Aztán hagynám, hogy teljesen lerészegedjenek és amikor meglepne minket a langyos este, akkor elkezdődne a vetítés. A fejemből hirtelen projektor válna, és nagyon jó felbontásban vetíteném a képeket valami közösen összegyűrt lepedőre (mindegy hogy kivel). És csak úgy sorjáznának a pillanatképek, a megdermedt pillanatok a vásznon, de én csak a félig vagy már teljesen részeg tekinteket nézném (persze rögzíteném ezt is - egy majdani osztálytalálkozót forgatva fejemben), és azt hiszem egy kortyot nem innék és rohadt részeg lennék, illetve szédülnék én azoktól a fél vagy tljesen részeg tekintetektől. A vége lenne a legnehezebb, a záróakkord, hogy az hogyan legyen, hogy milyen legyen a kadencia. Hajlok arra hogy inkább moll-ra végződjön, mert az úgy ott tud maradni az ember...gyomrában(?), vagy legalább is arra fele. És akkor felszelnénk a tortát is végezetül, elmajszolnám marcipán önmagam, aztán amíg ők a tejszínű habokkal időznek el én szárnyas cipőkkel eljönnék. Egy levelet hagynék csak ott, magam után. Nem mondom meg mi lenne ráírva. Ilyen lenne az a nap, amit gondoltam, hogy lesz.Hogy ilyen is lehetne.

Engem nem zavar a korom ---- ezt tán a 70-es években mondta egy 40 körüli kéményseprő. Régi szép idők...voltak még kémények, lehetett a gombokat tapogatni.Meg szerencsét találni. Nyilván abban is felületes voltam, de ez a mondat valahogy megmaradt nekem, bennem.Mármint; nem zavar a korom, aztán valami borzasztó zöldszilvánit (amit szüleim kérésére én szereztem be a 100-as számú Generál vegyesárúboltból(a hajdani ABC-k őse)kevert össze szódával (ma egyébként ugyanezt ásványvíznek hívják) és miközben széles vigyor ült ki az arcára, a karja is megtette a szükséges mozdulatot a pohár felé. Ki tudja él e még, nem is érdekes, idepottyantott egy mondatot nekem, vagy nem nekem, de én felvettem és fényesítem (ó már megint fényes) akár egy gombot, nem tudni már, hogy miért. Talán azt akarta, hogy én meg majd most azt mondjam, hogy ; zavar a korom...mert hát engem zavar...akadályozzuk egymást és még valami,hogy amikor én még kissrác voltam, dadaistákat is alkalmazott a kéményseprő vállalat. Ez valahogy olyan szívet melengető nekem. Atlantisz.

Megtalálni a nem kerestet, s közben elfelejteni azt amit nem szabad, minden kép keretről visszamosolyog rám, ottfelejtett önmagam. Persze a lógás mindig ment nekem, serény voltam mint kólában a buborék. Hülyeség, de soha nem gondoltam azt hogy ez valaminek a levágása volna, hogy ezzel rövidítenék is valamit. Csak azt akarom kihámozni, hogy ez nem a megúszásra irányult. Az isten se érti honnan jött, hisz az ember(mondjuk ehelyt én) számtalan módon azonosíthatja magát, és nem tudni azt, hogy véletlenszerű e a választás. Egyébként gyanítom az. Sok dolgom akad a véletlenekkel, mindig meg-meg találnak, belém botlanak egy utcasarkon, amikor nem figyelek, nem számítok a jöttükre. Vállon veregetnek, belenéznek jó mélyen a szemembe, aztán eltűnnek a keleti forgatagban, elnyeli őket egy busz, vagy egy metróállomás. Retróállomás. Hogy már megint a volt türemkedik újra csak elő, s mint létező tömege is kell hogy legyen, tehát térfogata van bizonyos értelemben, s ha így van, valamit kiszorít.Minden vízbemártott test...rád hasonlít. Így vagyunk tehát, térfogat, az vogymuk, isa persze. Befogott terek, ki hinné, ha magunkra nézek ellágyulok, azt meg nem szeretem, ezért hát ritkán fordul az elő, hogy magunkra nézzek. Nem olyan megoldhatatlan a dolog, lévén lehetetlen. Mi, én ,te - szolid, jólfésült urbánus szentháromság. Kézen-közön, kanyargós utcácskákon folyik el a tér, a mi terünk. A Moszkva tér. Tiltott hely vagyon ez egykoron, most már enyhébb a szél, de nem gondolom azt, hogy ne lenne erő, hogy ne létezne, ami újra odakenne az aszfalthoz, hogy a fal adja a másikat. Az a fal, igen az, ami közted,mi, én, te között gőgősen lehasít valamit. Nem tudni pontosan mit, talán egykor volt mimagunk, talán azt amik lettünk volna. Egyáltalán nem tudni. És azt sem tudom, hogy érdemes e tudni.

Még egy értelmezhetetlen forgács a töprengés műhelyéből: vacogj velem. Fázzunk rá egymásra.
(ilyen intro)

Öregszem. Ezt ár mondtam, mindegy is, nem árt ezt jó helyen és jól súlyozni. Onnan veszem, hogy meghatódok/m (le az ikes igékkel)ma. Meghatódásaimnak többféle okai is lehetnek. Ezek: belsők és külsök, ill ezek folyamatos konfrontálódása. De most külsö, csak külső, ez most nem az a beengedős szakasz. Csak felületi. Egyébiránt meg nem kell komolyan venni amikor egy film csak az első mondatért ér valamit.
"Vannak halak, amelyeket nem lehet kifogni" -milyen bugyuta és bájos kis hülye egy mondat, és hogy meglehet hatódni tőle. Öregszem, mondom.
De így tényleg nem szabad kezeni semmit. Talán ezért az elfogódottság bennem, mert bár nem szabad, lehetséges.

Csak úgy fektemben, elheverve, néztem a töprengtem a tapéta mintázatán aztán csak jött valahogy, ne tudom miként, csak az; hogy hatályon kívűl helyezem magam. Hülyeség ahogy ezek meg-megtalálnak, és a a tapétáról lassan átcsúszik az értelem erre, mint egy meztelencsiga. És aztán már ezen időz el az agy. Ötletem sincs. Talán azt jelenti - kissé óvatos megfogalmazásban, hogy nélküled lenni, már az sem ugyanaz.Hogy a hiány is egyre silányabb.Hogy nem akarok benne részt venni sem. Talán csak ennyi, ennyi volt az egész, ami egy pillanat alatt megtalált és aztán továbbhaldva itt hagyott. Letett egy szót a kopott heverőre, és elment ez a valaki.

...magáért van minden, semmi másért. Mégis oly hihetetlen ez, ha olykor ez az kicsúszik a számon, azaz belőlem. Ki. Olykor. Hogy az is valószerűtlen, hogy valahogy este tíz felé a kamilla illatú papírzsebkendők illatfelhőjében elzokogod neki azt amit a helyzet megenged, vagy éppen megkíván. Mondod, hogy a zokogásnak éppen most ő lenne a tárgya, hogy ezt a megkülönbözetett szerepet most reá osztottam. Csak néha nézek rá, ő is csak néha rám. Két lehajtott fejű ember. Olykor a hajába túr. (Ez nagyon szép kép). Olykor sóhajt, de csak levegőt vesz. Gondot teszek a lábai elé, talán azért van így lehajtva a feje, mert azt nézi. Azt a labdacsot, de nincs kedve játszani mint a kismacskáknak a gombolyaggal. Egyébiránt a körme nincs kifestve. Natural. Teljesen az. Beleszökik ez a kép is a többivel, ahogy eltűnnek a ujjai a hajában, majd újra előbukkannak. A szemem sarka. Csak az, csak az van most arra idomítva, hogy őrizzen meg ezt azt, néhány lomot abból ami ott van. A narancsos fény. Néha mondunk csak valamit. Nehezen megy nekünk. Midenkinek meg vannak az okai, én már bizonyos értelemben mezítelen. Ő...nem tudom. Feszeng. Persze nem értem, mert ha ezt akkor ott én mondanám magamnak, akkor madarat lehet fogatni, még úgy is hogy meglehetős utálom a tollnak, mint anyagnak az érintését is. Ezért hát nem értem - nem szabad értenem, hisz az értés elviselhetetlen. Kérdezi mi van ezzel meg azzal, és hogy úgy látszott én ezzel meg azzal egész jól, ha egyáltalán. Aztán már nem lehet tovább folytatni. Jön egy mondat. Úgy ahogy egy vonat. Robosztusan és pontosan. Aztán szépen helyére kerülnek a menetszéltől a dolgok. Mondja: lent ugye a város, és amit én most itt,...ha azt ott, akkor bizonyára olyanok is fognának madarat, akiknek erre relatíve kevés késztetésük van. Nem ért, nem érti, hogy belőle egy van - még nem jött rá, meglehet nem is akar, én meg itt jövök a bizonyításaimmal. Aztán végeszakad, vagyinkább bele, a beszélgetés, akár egy fullánk a feldühödött méhbe. Madzagon röpülünk - na, jó hogy ezt nem fogjuk ott bevallani. Nem tudom mit gondol. Elmondja, de olyan mint ha nem mondaná el. Indoklást várok ott, ahol mentségem is alig. Lettetem én oda valamit. Néztük...,legalábbis néztük nagyon a pvc padlót, mintha ott lenne. És ha ott volt, hát ott is maradt. Aztán ki-ki el. A helyére, vagy amit annak vél. Vele álmodom, végighömpölyög a szoba padlóján, beszivárog az ajtaja alatt. (nincs küszöb, vagy rossz). Belélegzi, ahogy ős is alszik. Éterrel itatom. Várom van e hatás.Várom.Nincsen. Egy farmer van, egy pullover, egy illat, egy nézés, egy mozdulat. Már majdnem minden van ezen a képen. Már majdnem...csak ő hiányzk róla. Jó régen ez - meg van több hómapja is, de kettő mindenképpen. Nem látom (csak ha akarom, s ez majd mindig van), nem beszélünk. Neki nincs mit mondani. Én meg már mindent elmondtam. Az ellőtt puskapor esete. Megvolt a nagy ugrás részemről. Szökkenésnek látta.Lehet, hogy igaza van.