sebtolvaj

Egy gondolat nem sok.... Meg aztán ma olyan Mene Tekel Ufarszin is van, felületileg. Mert megtettem amit meg kellett tennem, aztán várhatom hogy átmegyek e a rostán vagy kihullok belőle. Tósztot akarok mondani, de csak csőd lesz belőle. Csődöt mondás. Remélem, hogy legalább azt szépen mondom, hogy kellő helyen, kellő szavakat használok. Igaz is hálás közönség vagyok, jól tűröm a kritikát (a mennyezet), de végül is mindegy, mert valahogy észrevétlen elosont a tét. Hány éves nyeretlen. Tétre, helyre, befutóra. Aztán majd kikötök ahol ki kell kötnöm és azt is olyan természetesnek veszem, mint ha nem is lehetne máshogyan. Egy hülye fatalista leszek végül. Igen, az. Az lehet, hogy belém van szorulva egy mozdulat, és a torkomon van akadva egy szó, és agyamban is van egy eltévedt fogalom. Ezt kellene ugye most neked adnom valahogyan, hogy az irígység legkissebb látszatát és észre lehetne venni rajtam. De ez bonyolult. Inkább csak azt mondom. Te vagy és vagyok. Közöttünk meg semmi sincs. Az a kötőanyag, s így lesz ebből az, hogy végül azt mondom; az én váram az én hazám, és még azt is mondom, hogy otthon vagyok. De ezt már nem hiszem el. Csak akkor, ha te is mondod. Nincs jeletősége, mondom. A tét. Aki át mond, mondjon tét is. Azt hiszem én nagyjából mindketővel végeztem, ezen a téren semmi restanciám nincs, ami más egyéb meg jelen van mint adóság, azt már csk neked akarom visszaadni. Úgy mint, ha valaha elvettem volna. Te jösz, ez kell mondanom újra. Nem látlak. Persze, dehogyisnemcsaknemakarommégmagamnaksembevallani.